Szórakoztató irodalom

Részlet az e-könyvből: "– Mit hallott ön Bamanguatoban az öcsém útja felől? – kérdezte Sir Henry, amint én szünetet tartottam, hogy megtöltsem a pipámat, mielőtt Good kapitánynak felelnék. – Azt hallottam, – feleltem, – és soha sem említettem máig egyetlen élő léleknek sem… azt hallottam, hogy Salamon Bányáihoz igyekezett. – Salamon Bányáihoz? – kiáltott föl mind a két hallgatóm egyszerre. – Hol vannak azok? – Nem tudom, – feleltem, – de hogy hol gondolják, hogy vannak, azt tudom. Egyszer láttam is a velük határos hegyek csúcsait, de százharminc angol mérföldnyi sivatag volt köztem és köztük – arról pedig nincs tudomásom, hogy fehér ember – egynek a kivételével – valaha is átkelt volna rajta… De talán legjobb lesz, ha elmondom önöknek Salamon Bányáinak a legendáját, ahogyan én ismerem, – ha az urak megígérik, hogy az én beleegyezésem nélkül nem adják tovább. Beleegyeznek? Okom van rá, hogy ezt kikössem. Sir Henry bólintott, Good kapitány pedig azt felelte: – Természetesen, feltétlenül. – Nos hát, – kezdtem, – amint az urak is gondolhatják, az elefántvadász rendszerint nyers természetű ember, és nem igen törődik egyébbel, mint a megélhetésével, meg a kafferek szokásaival. Itt-ott azonban mégis összeakad valakivel, aki mindenféle hagyományokat szed össze a bennszülöttektől, és megkísérli, hogy holmi töredékes történetet állítson össze erről a sötét világrészről. Ilyen ember volt az, aki először mondta el nekem Részlet az e-könyvből: "Salamon Bányáinak a legendáját. Ennek már jóformán harminc esztendeje. Akkor történt, amikor a legelső elefántvadászatomra mentem oda Matabele-tartományba. Evans volt a neve, s a következő esztendőben agyontaposta szegényt egy megsebesített bölény. Ott van eltemetve a Zambezi-zuhatagok közelében. Emlékszem, hogy egy este elmondtam Evansnak, hogy micsoda csodálatos bányaműveket találtam, amint kudu-ra és antilopgímre vadásztam Transvaalnak abban a részében, melyet most leidenburgi kerületnek neveznek. Az utóbbi időben, amint látom, rátaláltak már erre a területre, és aranyat bányásznak ott, de én már évekkel azelőtt ismertem. Nagy, széles szekérút van ott belevágva a kemény sziklába, s az út egyenesen a bánya vagy tárna nyílásához vezet. Bent abban a tárnában halomszámra hever az arany-kvarc, mintha összezúzásra készítették volna oda; ami azt mutatja, hogy az egykori bányászok – akárkik voltak is – sietve hagyták el a bányát, melynek mintegy húszlépésnyi része építettnek is látszik, és mondhatom, hogy szép építmény lehetett." További információk

Részlet az e-könyvből: "Kedves George! Micsoda szerencse! Nagyapát megsimította a szél, és most mind a két lábára megbénult. Elhiszed-e? A hír olyan jó, hogy szinte igaz se lehet – és mégis úgy van. Nekem ne is beszélj ezentúl arról, hogy nincs Gondviselés! Az orvos – aki afféle félszeg falusi kamasz – váltig mondogatta, hogy a nagyapa sokkal több húst eszik, mint amennyit magas vérnyomása mellett bírna a szervezete: így hát ezzel is a Gondviselésnek tartozunk. Magunk közt mondva: az öreg gentleman attól dühödött meg féktelenül, amit „rendetlen életmódom”-nak szokott nevezni és éppen nagy veszekedés közepette tagadta meg egy kisebb pénzbeli kérésem teljesítését – amivel alighanem arra akart kényszeríteni, hogy álljak odább egy házzal, – amikor hirtelen összeroskadt, mint az üres zsák, és valószínűleg nem sok kenyeret eszik meg már ebben az árnyékvilágban. Most szorgalmasan ápolom, és elég sok bajom van vele. Megérted-e, hogy mit jelent ez a „baleset” nekünk? Gazdagságot, George! Mert bizonyára emlékszel még, hogy mit írtam legutolsó levelemben a gyémántokról? Nos, amit úgy írtam meg, mint föltevést: az ma már egészen bizonyos, hogy megtörtént. Az öreg nagyon megijedt, mikor a Levy-bank bukása megingatta a tőzsdét, és eladott vagy 100,000 font árú értékpapírt, a pénzen pedig gyémántokat vett. És ezeket a gyémántokat itt rejtette el valahol a házban vagy a kertben. Eleinte csak mesének tartottam a dolgot, de mikor az öreg betegsége alatt átböngésztem az iratait és följegyzéseit, meggyőződtem róla, hogy valóban megtörtént a vásár. Most már csak az van hátra, hogy megtudjam: hová dugta el a gyémántokat. Ami aligha lesz nehéz, mert most korlátlan úrnője vagyok a háznak. ... Ezt a furcsán „szerelmes” és cinikus levelet egy 28 év körüli fiatal hölgy írta. Karcsú és magas, szinte fejedelmi jelenség és oly szembetűnően szép, hogy akárhol megjelent, rögtön az érdeklődés középpontjába került..." További információk

Cinecittá - az itáliai Hollywood a színtere a kibontakozó cselekménynek. A mozi vásznára már sok detektívtörténetet vetítettek, de Angelis azonban fordított egyet a dolgon: bravúros ötlettel olyan detektívregényt írt, amelynek színhelye a film műhelye: a stúdió. A mozgalmas, tarka világ reflektorfényében a főszereplő, akinek a szerepe szerint ki kell innia a méregpoharat, holtan terül el a földön. "Soha senki még ilyen nagyszerűen nem játszotta el a halált!" - morajlik az álmélkodás a stúdióban, de csakhamar rádöbbennek az igazságra: a darab hőse csakugyan mérget ivott. Öngyilkos lett vagy megmérgezték? - támad fel a kérdés, amikor betör az új rémület a stúdióba: a darab rendezőjét, a nagy tehetségű, kegyetlen zsarnokot ugyanabban az időben holtan találták egy távoli lakás előszobájában. Így indul ez a történet, amelynek szövevényében szerelem, bosszú, művészi vetélkedés, a tragikus filmbe fektetett százezrek sorsa bonyolódik össze. Csupa izgalom, csupa lüktetés minden újabb fejezet, amelyben a megriadt filmváros rejtelmének megoldásához vezeti az olasz író forró temperamentuma az olvasót. Részlet az e-könyvből: "A szálló télikertjének egyik sarkában tizenketten éltek. Tizenkét olyan férfi és nő, akik a világ távoli részeiről jöttek vagy fértek ide vissza. Csupa elsőrendű filmcsillag, a nemzetközi filmművészet ragyogó sztárjai. Ide, a szálló télikertjébe Giucé Caienni és Michcluccio Vernieri megszámlálhatatlan milliói meg Vassili Boldviski akarata gyűjtötte egybe őket. Ez a két hatalmas erő hozta létre az "Acidalia Film Társaságot" is. S hogy ezek a milliók csakugyan megvoltak, ebben senki sem kételkedhetett a szinte szokatlanul magasan megállapított fizetések és annak a fejedelmi palotának a megvásárlása után, amelyben a társaság irodáit, tisztviselőit és technikusait helyezték el. A palota Rónia belsejében, előkelő, csendes kis téren épült, jókora márványudvarral, amelynek padozatkockái valaha nyilván hercegek és bíbornokok lépteitől visszhangoztak. De talán éppen ez a hideg előkelősége volt az, ami a legkevésbé tetszett Vassili Boldviskinek, a világhírű rendezőnek, aki kiváló tekintély volt ugyan a maga szakmájában, de alapjában véve durva és erőszakos ember hírében állott. Ez volt az oka aztán, hogy az első filmek előkészületei közben ő maga nem is igen járt el a palotába, hanem meghagyta a két pénzembernek és a "premier plan" szereplőinek, várjanak reá az Excelsior szálló télikertjében, ahol ő maga s még néhány sztár lakott." További információk

Pipacs alacsony, de igen vastag ember volt. Vastag, de nem kövér. Nagy csípője, széles nyaka, oszlopos combjai, előreugró gorillaállkapcsa csupa erőt, stabilitást és nyugalmat sugárzott. Kevésbé tette előkelővé a megjelenését, hogy két lábfejét egymástól legyezőszerűen távol tartotta. Ő volt ugyanis a világ legcsámpásabb embere. Felső teste inga módjára lengett járás közben a derekán, és szokott mozdulata volt, hogy zsebre dugott két kezével időnként felfelé rántotta nadrágját. – Az élet olyan mint a füst. Ma itt vágnak fejbe, holnap ott. – szokta mondani. Barátjával elindul megkeresni Miss Lilian édesapját Borneo ősrengetegébe. És amikor szembetalálkoznak a banditákkal, sziklák röpködnek, pofonok csattannak, szamarak ordítanak, elszabadulnak az indulatok és a pisztolyok. Még az is elképzelhető, hogy a gonosz nyeri el jutalmát, a jó pedig kellőképpen megbűnhődik… További információk

"– Soha senki sem hívja meg vacsorára, sohasem megy sehová…, pedig nem lehet több 27 évesnél. – A férfiakat nem a szépség vonza, hanem valami egészen más… – Hát mi? – érdeklődött a másik hang. – Valami, amit nem neveznék egészen tisztességes dolognak…, de ez semmiképpen nincs meg benne. – Sajnálom szegényt, sajnálom az elhagyatottságát. Patricia Brent lángoló arccal halgatta a penzióbeli beszélgetést. – 27 – háborodott fel magában, hiszen csak novemberben múlt 24 – igaz nagyon egyedül éli világát. Mérgében az esti vacsoránál bejelentette, hogy egy előkelő étteremben őrnagy vőlegényével vacsorázik." Hova vezet ez a bejelentés, erről szól a szellemes, szórakoztató regény. További információk

Részlet az e-könyvből:"Mrs. Skyler egyike volt a legünnepeltebb hölgyeknek Morpinghamben. Lebilincselő modorával néha olyan szolgáltatásokat csikart ki egyesekből, hogy utóbb maguk csodálkoztak legjobban készségükön… Az asszonyok keserűen panaszolták, hogy a legártatlanabb arccal szempillantás alatt kivallatja titkaikat, de ő a magáét gondosan megőrzi, s el nem árulná a világért sem. Más gonosz nyelvek – s ezek mindkét nemből valók voltak –, azt állították, hogy ez a bűbájos teremtés tulajdonképpen maga a megtestesült önzés: hogy szegény gyenge férjétől, aki erején felül fáradt és dolgozott érte, elszedte az utolsó rúpiáit is, s amíg az a fennsíkon, a sorvasztó hőségben kínlódott s végül elpusztult, ő a hegyekben mulatott, és két marékkal szórta a pénzt." A szerzőről: Ír származású angol írónő, leánynevén Bithia Mary Sheppard. Kilgefinben született a XIX. század második felében, iskoláit Angliában végezte. Férjével sokat utazott keleten, kivált Indiában. Korán kezdett írni és hamarosan az egyik legolvasottabb szerző lett. Valóságos bestsellerekké vált regényei a legváltozatosabb helyszíneken játszódnak le, s mindig izgalmas, fordulatos meseszövésű, lírai hangvételű szerelmi történetek. Kellemes megjelenésű, nemes gondolkodású, tiszta erkölcsű hőseinek mindig ellenlábasaik is akadnak, akik boldogságuk útjában állnak. Egy-egy regényen belül is sokat utazhatunk, sokfelé járhatunk. Elragadó leírások tárják elénk a színes tájakat, városokat, azok nevezetességeit, a regények szereplőinek életkörülményeit, más-más szokásait, örömeit és bánatait... Hol Biarritz gazdag nyaralóinak világába csöppenünk, hol egy írországi kastélyba, hol Indián barangolunk végig, egyszer a legszegényebbek, másszor a leggazdagabbak társaságában. További információk

Részlet az e-könyvből: "Százszor is végigolvastam már nagybácsim levelét s annyi bizonyos, hogy kívülről tudtam az egészet. Mégis megint csak kivettem zsebemből s a vitorlás halászbárka oldalfalára ülve még egyszer átolvastam éppen akkora figyelemmel, mint mikor először vettem kezembe. Az írás szögletes, mesterkélt volt, aminő a falusi ügyvédeké szokott lenni s ez a cím állt a levélen: Louis de Laval úrnak, William Hargreaves úr, a „Zöld ember” vendéglőse leveleivel, Ashford, Kent grófság. Ez a vendéglős nem egyszer kapott már jó pár hordó vámolatlan francia pálinkát, s a levél is csempészek közvetítésével jutott el hozzám. „Kedves öcsém, – írta a bácsi, – most, hogy apád meghalt s egyedül állsz a világon, bizonyára nem szándékozol tovább is táplálni azt a haragot, mely családjaink közt fennállott. A zavargások idején apád a király pártjára sodortatott, míg én a nép pártjára kerültem s a vége – amint te is tudod – az lett, hogy apádnak menekülnie kellett az országból s az én kezemre jutott Grosbois birtoka. Annyi bizonyos, hogy neked nehezedre esik más álláspontot foglalni el, mint őseidnek, de viszont arról is meg vagyok győződve, hogy szívesebben látod a birtokot egy Bernac, mint idegenek kezén. Fölteszem legalább, hogy anyád testvérétől nem fogod a tiszteletet és rokonszenvet megtagadni. És most engedd meg, hogy egy jó tanácsot adjak neked. Tudod, hogy mindig republikánus voltam, de be kellett látnom, mily céltalan a végzettel szembeszállni s hogy Napóleon hatalma sokkal szilárdabb, semhogy meg lehetne rendíteni. S ha már így áll a dolog, gondoltam, én is az ő szolgálatába szegődöm, mert, hiába, aki farkasverembe jut, legokosabban teszi, ha együtt ordít a farkasokkal. Alkalmam nyílt olyan szolgálatokat tenni neki, hogy ma már igazi jó barátja vagyok s annak fejében, amit érte tettem, bármit kérhetek tőle, ő meg nem tagadja. Valószínűleg neked is tudomásod van arról, hogy ő jelenleg a hadsereggel Boulogneban táborozik, alig pár mérföldre Grosboistól. Ha e levél vétele után haladék nélkül visszatérsz hazádba, semmi kétség, hogy nagybácsid szolgálatainak elismeréséül kész lesz elfeledni apád ellenséges viselkedését. Igaz ugyan, hogy neved száműzve van még, de befolyásom a császárnál ezt könnyen rendbe hozza majd. Jöjj hát gyorsan, késedelem nélkül és teljes bizalommal. Nagybácsid C. Bernac.” További információk

Részlet az e-könyvből: "Rettenetes és nyomasztó gondolat, hogy nincs többé kedvem az íráshoz. Mióta az analyzissel behatóan foglalkozom, és minden ízében elemezem az öntudattalan lelki életemet, nincs többé szükség rá, hogy írjak. Pedig az analyzis csak szenvedést hoz, keserű életismeretet és kiábrándulást. Az írás pedig gyönyört ad és kenyeret. Mégse! Nehezen megy, aggályokkal. A születő gondolatot mintegy csírájában megöli a kritika. A legbelső elintézetlen ügyeimet pedig nem tudom papírra tenni. Az az érzés gátol, hogy mások éppolyan tisztán olvasnak benne, mint én az írók írásaiban, én, a psychoanalitikus. – Mégis vaserővel kényszerítem magam, hogy írjak. Írnom kell. Ha nem is lesz számomra többé az írás életműködés soha, legalább legyen játék. Játszanom kell, ha nem is mulatok, mert ez ad csak esélyt rá, hogy valaha sok pénzt keressek..." További információk

Részlet az e-könyvből: "Harry Stone – akit „Harry, az Inas” néven ismert az alvilág – vagy három hónapig detektív volt Rhodesiában, míg rá nem jöttek viselt dolgaira. Rászolgált, hogy lakat alá tegyék, de mégis futni hagyták, mert abban az időben nem volt kívánatos, hogy bíróság mossa tisztára a rendőrség szennyesét. Így hát senki se állta útját, mikor az éjjeli gyorsvonaton ellógott Fokvárosba. Harry körülbelül háromszáz, gyanús eredetű angol fonttal indult délre, abban a reményben, hogy találkozik Lew Daneyvel, aki pompás fickó volt: művészetének kiváló – bár nem nagyon szerencsés – mestere. De Lew már nem volt a Fokföldön – régen elkerült onnan – s ebben az időben sokkal regényesebb és jobban megszervezett betöréseket hajtott végre, mint kevésbé sikerült kísérletei voltak a johannesburgi Nemzeti Bankban." További információk