A rejtőző nép

Az európai és észak-afrikai mesékben és mítoszokban Thulétől az Egyenlítőig rendszeresen feltűnnek rejtőző, rejtőzködő népek emlékei.
A föld számos pontján találtak a mélyben rejtőző építményeket, alagútrendszerek, sőt városokat, melyek egy ismert kultúrához sem sorolhatók. Kik alkották ezeket? Yucatánban, Alpokban, Britanniában vagy KisÁzsiában találtak hegyekbe vágott folyosókat, termeket, ciszternákat. Az ókori görög szerzők emlegették az Észak-Afrikában lakó trogloditákat, azaz üreglakókat.
Az Észak-Afrikát és Európát megszálló fehér emberek, sémik, árják és más fajok már itt találták ezeket a törzseket, akik éppen előlük váltak bujdosóvá, rejtőzködővé.
Egyes értekezők szerint a föld alatti életmód miatt ezek a törzsek degenerálódtak is: torz testi jegyeket mutattak és a termetük is alkalmazkodott a szűk és alacsony folyosókhoz.

Más mítoszokban a nagyon alacsony termetű vagy egyenesen törpe rassz képviselői, mint ércbányászok, kovácsok, hajósok, fémolvasztók jelennek meg. Őket nevezték koboldoknak, dvergeknek, elfeknek, manóknak, gnómoknak, kurészeknek, kabiroknak, korübaszoknak esetleg trogloditáknak. Ők adtak nevet a fémeknek. Ők találták fel a mesterségeket. Ennek normális magyarázatát tudósaink sosem adták, de szinte minden jelentős ősnép hagyományaiban ezekben a szerepekben tűnnek fel.

Nagy erejű, rőtszakállú, törpe harcosok, törpe kovácsmesterek szaladgálnak meséinkben. Másfelől azonban rejtőzködő életet éltek: bányászaik feltúrták a föld gyomrát, titkos városokat építettek a föld alatt. Sok mesében, mint a föld alatti kincsek őrei tűnnek fel. Nyugat-Európában a parasztok ezt a bujkáló törpe népet őket Korrednek vagy Ősi Létezőknek nevezték.

Skóciától nyugatra található egy parányi sziget, a Törpék kis szigete, ahol a 16. században törpék templomának romjait és temetőjüket is megtalálták. Az Alpokban, de az egész Mediterránumban, vagy akár a hajdani Germániában ismertek hegyekbe vágott alagútrendszerek, lakhelyek és raktárak, melyek méretre leginkább valamiféle nagyon alacsony vagy törpe rasszok számára készültek. Manólyuknak nevezett hosszú alagutak és pincék. A történetírók mit sem tudnak róluk, de a hagyomány szinte mindenhol valamiféle törpe királyságok álomkóros emlékeként emlegetik ezeket.

Robert Charroux francia író említi egyik könyvében, hogy a hagyományok szerint a francia Morbihan megyében, Pertuis Néantnál, a híres Brocéliande-erdő alatt titkos kelta menedék, egy föld alatti város húzódik. A rejtélyes föld alatti királyságnak, Agarthának négy bejárata van, s az egyik éppen ebben az erdőben. Brocéliande-erdő a történelmi Bretagnéban fekszik, ez volt Arthur király erdeje.

Valakik régen, úgy tetszik már a prehisztorikus időkben igyekeztek valakik elől a föld alá menekülni. Volt a látható Egyiptom mellett egy föld alatti Egyiptom, ahogy a legendák szerint Tiahuanaco romvárosa Bolíviában is inkább a föld alatt épült. A rejtélyes etruszkok is hoztak létre mérhetetlen alagutakat és föld alatti városokat, ahogy voltak ilyenek KisÁzsiában is. Az ősi világ talán legrejtélyesebb népe a Homérosz által megénekelt kimmerioszok, akik kerülték a napfényt, s örök homály honolt világukban. Hegyekbe, ősi helyeken a föld alatt hozták létre titkos otthonaikat. Atlantisz egyik pusztuló szigetéről jöttek Itáliába, hogy el is tűnjenek jóval azelőtt, hogy Rómát egyáltalán megalapították volna…

*

Franciaország latin és frank lakóit megelőzték a kelták, gallok vagy a ligurok, de őket is meg kellett előznie annak a kis népnek, akik a betörő, fehér europid törzsek elől mocsaras területekre, erdők mélyére vagy a föld alá menekültek. Ezt közlik a szánalomra méltó szomorú sorsukról az ősi legendák. A kihalásuk mérföldköveiről hallunk ezekből. Bizarr vallási rítusaikról, agancsos isteneikről, boszorkányaikról, lányrablásaikról, titkos búvóhelyeikről hallunk történeteket. Ez természetszerűleg érdeklődést váltott ki nem csupán a mítoszkutatók részéről, hanem az arra fogékony írók részéről is.

Nem kisebb író, mint a francia Victor Hugo írt a bretagnei trogloditákról. Hugo, akárcsak Jules Verne, rendelkezett bretagnei gyökerekkel is a családfájában. Hugo a Kilencvenhárom c. regényében (1874) írja:

„Nehéz elképzelni, milyenek voltak a bretagne-i erdők akkoriban: városok voltak. […] Látszatra halott és síri magánosság volt mindenütt: de ha hirtelen, villámcsapásszerűen levágták volna a fákat, nyüzsgő embertömeg került volna napvilágra.
Kerek és szűk kútnyílások, amelyeket kívülről kőfedők és ágak takartak, függőlegesen, majd vízszintesen tölcsérré szélesültek a föld alatt, és sötét odúkba vezettek. Ilyesféléket talált Kambüszész Egyiptomban, és Westermann Bretagne-ban; ott a sivatagban lelték őket, itt az erdőben; az egyiptomi pincékben halottak voltak, a bretagne-i pincékben élő emberek. Misdon erdejének egyik legvadabb tisztását, amelyet folyosók és cellák fúrtak keresztül-kasul, és amelyben titokzatos népség sürgölődött, nagyvárosnak hívták. Azt a másik erdei tisztást, amely a föld felett éppolyan elhagyott hely volt, és a föld alatt éppolyan sűrűn lakott, úgy emlegették: a Király tere.
Emberemlékezet óta tartott Bretagne-ban ez a föld alatti élet. Az ember itt minden időkben bújt az ember elől. Emiatt a sok csúszómászó odú, amelyet a fák gyökerei alá ástak. Ez a szokás még a druidáktól eredt, és egyik-másik kripta olyan öreg volt, mint a dolmenek. ... a nép olykor jónak látta eltűnni. Sorjában: először a barlanglakók a kelták elől, majd a kelták a rómaiak elől, a bretonok a normannok elől, a hugenották a katolikusok elől, a csempészek a fiskus darabontjai elől az erdőkbe menekültek, majd ott is a föld alá húzódtak. Az állatok menedékéhez folyamodtak. Ide juttatja a zsarnokság a népeket. Kétezer év óta a zsarnokság minden fajtája, hódítás, hűbéri rend, fanatizmus, adószedő üldözte a szerencsétlen, eszelős Bretagne-t. A kérlelhetetlen hajtóvadászat csak azért szűnt meg egyik formájában, hogy valamilyen más néven újrakezdődjék. Az emberek a föld alá húzódtak.”

*

Természetesen ez a kihaló, rejtőzködő kis nép története megjelent a természetfeletti irodalomban, és sajátos helyzetet vívott ki a rémtörténetírók bizarr eszköztárában. Azt kell mondjam, a rejtőző nép leírása, életének körülményei szinte önmaguktól adták a lehetőséget, hogy különböző rémtörténetekben jöjjenek elő. De csak a 19. század utolsó harmadában kezdtek utalgatni rájuk a természetfeletti és rémtörténeteket írók. Le Fanu 1870-ben megjelent The Child That Went With The Fairies c. novellájában már szerepeltek. Ráadásul a kis emberek ebben már teljesen rosszindulatúak, tehát nem a Hófehérkét gondozó hét kis törpe története volt ezeknek az előzménye. Aztán Grant Allen (1892) és John Buchan (1899) egy-egy novellájában is felbukkantak, de az igazi áttörést Arthur Machen jelentette.

Pár éve még nem lett volna értelme egy ilyen posztnak, hiszen gyakorlatilag alig volt lefordítva a témában mérvadó munka. Azóta megjelentek Arthur Machentől, Abraham Merrittől vagy Robert E. Howardtól is az idevágó összeállítások.

*

Le Fanunak vagy Grant Allen novelláinál korántsem volt még olyan jelentősége a kis népnek, mint Arthur Machen (1863-1947) welszi rémtörténetírónál. Machen úgy 1890 körül kezdett érdeklődni Britannia prehisztorikus története és ezen belül a rejtőzködő nép iránt. Több 1895-ben megjelent novellájában és regényében utalt rájuk, hol hosszabban, hol rövidebben: The Shining Pyramid, The Red Hand és a The Three Impostors két történetében is: Novel of the Black Seal, Novel of the White Powder. Amit ezekből ki lehet hámozni, hogy egy kelták előtti rejtőzködő „kis népről” (trogloditákról) van szó, akik degenerálódott, alacsony termetű piktek lehettek, és a föld alá menekültek a kelták elől. Onnan csak néha jönnek elő, mikor gyermekeket rabolnak, s az üres bölcsőbe egy fabábut helyeznek helyettük. A gyerekek a véres szertartásaikhoz kellettek. Machen összekapcsolta a tündérek és a „kis nép” létezését az Európát az árják előtt lakó mongolid vagy turanid törpe rasszokkal.

Egyébként a piktekről ma is keveset tudunk: a Hardrianus fala fölött egykor élt nép neve a rómaiaktól ered: pictii annyit tesz, festett. Ugyanis az egész testüket tetoválták, festették (általában kékre). A középkori angol krónikák szerint külön nyelvük volt (ami valószínűleg nem kelta nyelv) és Szkítiából jöttek Britanniába. Ez alapján hihetnénk lovas-nomád népnek, de a tengeren ugyanúgy elboldogultak, kalózaikat rettegték a rómaiak. Végül beolvadtak a skótokba.

A három betolakodóban van Machennak A fekete pecsét története c. története: „Egyre behatóbban bizonyosodhattam meg arról, hogy a világunk népi mendemondái valóban megtörtént és létező dolgoknak egyfajta túlzó tanúságtételei, és úgy véltem, ezek a történetek tündérmesék csupán, a nemes kelta emberek legendái. Úgy véltem, hogy le tudom hántolni a csoda és a fantasztikum mázát az olyan történetekről, melyek szerint apró, zöld és aranysárga emberkék élnek a virágokban, és arra kellett rájönnöm, hogy jól meghatározható analógia húzódik az ezen fajnak (feltételezhetően képzeletbeli fajnak) tulajdonított név és megjelenésük, illetve viselkedésük leírásai között. Ahogyan távoli őseink az általuk rettegett jelenségeket „szépségesnek” és „jónak” nevezték, merthogy féltek tőlük, ezért bájos, magával ragadó alakban képzelték el őket, tudván, hogy az igazság épp az ellenkezője. Az irodalom már a legeslegelején nagyszerű eszköznek bizonyult ehhez az átváltoztatáshoz, így Shakespeare pajkos törpéi távol esnek igazi, valódi énjüktől, az igazi borzalmat pajkos csínytevésnek álcázzák. De az ősibb történetekben, amelyeket a férfiak meséltek egymásnak az égő tábortűz mellett, egészen másfajta jelleg öltött testet: különös kísértethistóriák ezek, amelyek örökre eltűnt férfiakról, nőkről és gyermekekről számolnak be. Egy paraszt is láthatta őket, amint tovasétálnak a zöld és kerekded dombocskán, ám soha többé nem térnek vissza. És történeteket mesélnek alvó gyerekekről, akik elbarikádozott ajtók mögött alszanak, ám végül a pirospozsgás angolszász csecsemő helyett egy vézna és sápatag teremtményt találnak, ráncos bőrrel és fekete, átható tekintettel: egy idegen faj gyermekét.
[…]
Folytattam hát a kutatásaimat, órákat elrabolva más és fontosabb dolgaim elvégzésétől, és feltettem magamban a kérdést: ha igazak ezek a hagyományok, kik azok a démonok, akik a boszorkányszombatok alkalmával megjelennek?”

Ugyanebben a novellában ad a római Solinus írótól egy általa kitalált latin idézetet: „A LÍBIA BELSŐ PARTJAINÁL ÉLŐ EMBEREK VARÁZSLATAIRÓL, ÉS A SIXTYSTONE NEVEZETŰ KŐRŐL:
Ez a nép távoli és rejtett helyeken él, és különös rítusokat mutat be a vad sziklákon. Semmi közös nincs bennük az emberiséggel, kivéve az arcukat, és az emberek szokásai teljesen idegenek számukra; és gyűlölik a Napot. Inkább morognak, mintsem beszélnek; érdes hangjuk van, amely félelemkeltő minden ember számára.”

*

A vörös kéz c. kisregény egy párbeszédében olvassuk:
„– Bár ne rángatná állandón sárba a megjegyzéseimet, Phillipps! Ha szavaimat helyesen idézem fel, arra céloztam, ön visszarettent annak eshetőségétől, hogy primitív emberekkel találkozzék ebben az örvénylő, rejtelmes városban, és ezt komolyan is gondoltam. Ki szoríthatná korlátok közé a fennmaradás időtartamát? Erősen valószínű, hogy a trogloditák, a tavi népek, sőt, talán sokkal sötétebb fajok képviselői is köztünk járnak, válluk a szalonkabátos, finom öltözékű emberek vállához súrlódik, s ezalatt szívükben farkas módjára vérengzenek, a mocsarak és fekete barlangok ocsmány szenvedélyei hevítik őket. Holborni vagy Fleet Streeti sétáim során hébe-hóba kiszúrok arcokat, melyeket visszatetszőnek találok, ám képtelen volnék megindokolni, miért bizsergett bennem a csontig hatoló undor.”
– Kedves Dysonom, jómagam nem szándékozom betévedni az ön „próbálkozzunk kifulladásig” részlegébe. Tisztában vagyok azzal, hogy adott esetben bizonyos létformák túlélik a korukat, de mindennek megvannak a maga korlátai, az ön spekulációja pedig abszurdum. Először csípje nyakon a trogloditáját, akkor majd hiszek önnek.”

*

A fényes piramis c. kisregényében is van egy A kicsi nép c. fejezet. A következő részlet innen van:
„Az ötletet a tündérek régies neve adta: „a kicsi nép”, és az az igen valószínű hiedelem, hogy ezek az ország régi, turáni eredetű őslakosságának hagyományaiból származnak. Ezek a népek barlanglakók, és kész áramütésként ért engem az a felismerés, hogy tulajdonképpen nagyjából egy méter magas személyt keresek, aki a sötétségben él, hozzáférhet ritka kövekhez és vonásai a mongoloid emberek testi jellemzőit hordozzák magukon!”

Egyébként a téma iránti érdeklődése Machennek megmaradt élete végéig. A két világháború közt is több novellát adott közre, melyben feltűnnek a baljóslatú kis népei. Például az Out of the Earth c. novellája (1923) a mitikus „kis nép” rosszindulatú kegyetlenségét mutatja, akik az első világháború borzalmaival versengenek.

*

Mindazonáltal Arthur Machentől fennmaradt egy esszé is, a The Little People (Dreads and Drolls, London, 1926) címmel, ami megjelent magyarul is A nagy Pán isten és más szentségtelen történetek c. kötetben (2019). Machen A kicsi nép c. rövid írásában közöl egy történetet az afrikai Asikiről, akik a boszorkányok által elrabolt gyerekek legendája, akiket az erdő mélyén megfosztottak nyelvüktől, alacsony termetűek maradtak és halhatatlanok lettek. Ezt azonban csak mese. Majd közöl egy történetet a Librevilleben, Francia Kongóban történt esetről, mikor az ottaniak különös kis emberkékről számoltak be, akik követik az éjszaka sétáló embereket:
„A helyzet az, hogy mint akárhol másutt, errefelé is, a mi saját folklórunkban is léteznek apró emberkék: Daione Sidhe Írországban, Tylwyth Teg Walesben. Mindkét esetben ugyanaz a táptalaj: a kistermetű őslakosok elbújnak a sötétségbe a hódítók elől. Britanniában és Írországban ez a sötétség földalatti üregeket jelent a hegyek gyomrában a legvadabb és legfélreesőbb vidékeken; a mai napig fellelhetők ilyen helyek Antrimban, és azt mondják, tündérek menedéke. És tízből kilenc esetben ön is mérget vehet rá, hogy tényleg így van, már amennyiben a „tündéreket” vagy a „népeket” apró, sötét bennszülöttekként kezeli, akik a hódító kelták elől bujkáltak el nagyjából Kr. e. 1500 és 1000 között. És Afrikában a sötétség az erdők sötétségét jelenti; a sűrű bozótos által birtokolt hely, amely védett talán minden kívülállótól, fehértől és feketétől, mivel az ösvények labirintusa ide- oda kanyarog a bűzlő mocsarakban.”

Machen azonban sokfelé találhatott volna hasonló szerzeteket. A nyugat-afrikai jorubák bizarr törpe, démonikus lényei az azizák. A Marquesas-szigetek a Csendes-óceánban találhatók. Egyik szigeten, Nucu Hiván fennmaradtak a tikinek nevezett istenek szobrai. Rémálomszerű, kétéltű, kis testű, nagy fejű, óriási, kerekszemű, ijesztő lények. A bennszülöttek szerint őseik régen ezeket tisztelték. Annyira bizarr lények, hogy felveszik a versenyt Lovecraft vagy Howard bujkáló lényeivel, föld férgeivel (lásd lentebb a szobraikat!).

*

Abraham Merritt amerikai fantasztikus írót (1884-1943) szintén megérintette a rejtőzködő nép legendája. Több rövid történetében utalt rájuk. A mélység népe c. novellájában olvasunk róluk:
„Meredt tekintettel bámultunk rá.
– A mélység népe – ismételte. – Lények, amiket az Ördög teremtett még az Özönvíz előtt, s amiknek sikerül megmenekülnie Isten bosszújától. Önökre nem jelentenek veszélyt, hacsak nem engedelmeskednek a hívásuknak. Nem juthatnak túl a kék ködön. A foglyuk voltam – tette hozzá tompán. – Megpróbáltak visszasuttogni magukhoz.”

Sinclair Stanton meséli el kalandját a föld alatti világban. Az egyik helyen megpillantjuk a kőre rajzolt alakjukat, akár az ősi, förtelmes kabirokról hallanánk a görögöktől: „Csak halványan tudtam kivenni őket. Hirtelen rosszullét tört rám. Óriási, felegyenesedett csigák képe idéződött az elmémbe. Püffedt testüket csak halványan vésték bele a kőbe – a fejek kivételével, amik szembetűnő gömbalakok voltak. Elmondhatatlanul visszataszítóak.”

Lent a mélyben található az ősi otthonuk, egy elfelejtett civilizáció relikviái: „Szabályos közönként apró barlangok bejárata mellett haladtam el. Kétezer lépés, egy nyílás, kétezer lépés, még egy nyílás, és így tovább. Késő délután megálltam az egyik barlang előtt. Úgy számoltam, nagyjából három mérföld mélyen lehetek, és a lépcső szöge alapján vagy tíz mérföldet tehettem meg. Megvizsgáltam a bejáratot. Mindkét oldalon ugyanazok az alakok, mint a fenti nagy kapun, annyi különbséggel, hogy most előre néztek, mintha széttárt karjaikkal a külső mélységekből próbálnának távol tartani valamit. Arcukat fátyol borította, mögöttük már nem voltak förtelmes alakok. Beléptem. A hasadék vagy húsz yard mélységű, közönséges üreg volt, száraz és teljesen világos. Láttam, odakinn hogyan magasodik oszlopként, éles peremekkel a kék köd. Valami leírhatatlan biztonságérzet töltött el, holott egyáltalán nem éreztem félelmet. Valahonnan tudtam, hogy a bejárat vésett alakjai őrök, de vajon mi ellen védelmezhetnek?”

*

H. P. Lovecraft 1923 elején szerzett tudomást Arthur Machen munkásságáról, mikor Frank Belknap Long kölcsön adta neki Machentől a The House of Souls c. novellás kötetet (1906). Lovecraft gyakorlatilag szinte azonnal Machen rajongója lett. Az különösen megfogta, hogy Machen célozgatott arra a novelláiban, hogy mitikus „kis nép” legendájának lehet némi alapja.

Machen felfedezése után Lovecraft elolvasta Margaret Murray angol egyiptológus The Witch-Cult in Western Europe [„A boszorkánykultusz Nyugat-Európában”] című könyvét (1921).
„Malone nemhiába olvasott olyan könyveket, mint Miss Margaret Murray munkája, A boszorkánykultusz Nyugat-Európában. Tudta, hogy ott a parasztok és az őslakók körében egészen a legújabb időkig fennmaradt a titkos gyűlések és orgiák kiterjedt rendszere, melyek a néphitben mint fekete misék és boszorkányszombatok bukkantak fel. A rejtőző hagyomány csaknem kétezer évig virágzott a katolikus kereszténység legfontosabb törzsterületein, s egyenes leszármazottja volt ama sötét ősvallásoknak, melyek még az indogermán bevándorlás előtt uralkodtak a kontinensen. Hogy ennek a turáni eredetű termékenység-kultusznak és rontó mágiának a pokoli gyökerei napjainkra teljesen elsorvadtak volna, azt Malone egy pillanatig sem hitte; és gyakran eltűnődött rajta, vajon mennyivel vénebbek és gonoszabbak lehetnek némely lappangó tanok, mint az az ellenük intézett leghajmeresztőbb vádiratokban áll.” (Red Hook, 1925)

Az 1925-27-ben írt Természetfeletti rettenet az irodalomban c. esszéjében külön kitért Machen kicsi népére:
„A három csaló című epizodikus regény melynek értékéből némileg levon a Stevensonéra emlékeztető könnyed stílus, néhány olyan történetet is magába foglal, melyek Machen rémtörténet-írói munkásságának tetőpontját képviselik. A kötetben megtalálhatjuk a szerző egyik kedvenc hátborzongató témáját; nevezetesen ama elképzelést, hogy Wales vadregényes dombjai alatt, a föld mélyén él még napjainkban is az a tömzsi, primitív faj, melynek fennmaradt egyedei alapul szolgáltak a tündérekről, koboldokról és manókról szóló közkeletű legendákhoz, mely szerzetek a felelősek bizonyos megmagyarázhatatlan eltűnésekért, és a normális csecsemők helyében olykor otthagyott sötét és különös eleven bábukért. A témát először A fekete pecsét regénye című epizódban érinti a szerző, melyben egy professzor miután meglepő azonosságot vél felfedezni a walesi mészkőbe kapart bizonyos jelek és egy történelem előtti babiloni fekete pecsét felirata között, felfedezőútra indul, melynek során ismeretlen és szörnyűséges dolgokra derít fényt. Solinus, az ókori földrajztudós meglepő megjegyzése annak egyik írásművében, a Wales néptelen vidékein élők sorozatos eltűnése, egy rémületes esettó1 józan eszét vesztett falusi asszonytól született különös idióta mind iszonytató kapcsolatot és az emberiség sorsát féltők legnyugtalanítóbb félelmeit igazolni látszó állapotot sugallnak a professzor számára. A professzor alkalmazottként magához veszi az idióta fiút, aki időnként visszataszító, sziszegő hangon fecseg, és furcsa epilepsziás rohamok törnek ki rajta. Egy alkalommal, mikor éjjel a professzor dolgozószobájában jön rá a roham, kellemetlen bűzökre és természetellenes jelenségekre utaló jelekre lesznek figyelmesek; nem sokkal ezután a professzor vaskos iratot hagy hátra, és lázas igyekezettel, ugyanakkor lelkében furcsa rettenettel, útnak indul a dombvidék Felé. Nem tér vissza, ellenben egy fantasztikus szikla mellett rátalálnak az órájára, pénzére valamint gyűrűjére, mindezt egy macskabéllel összekötött pergamenbe csomagolva, melyen ugyanazon iszonytató jelek láthatók, mint a fekete babiloni pecséten és a walesi dombok szikláiba vésve.
A vaskos irat eleget megmagyaráz ahhoz, hogy fölöttébb iszonytató távlatokat nyisson. A walesi eltűnések, a sziklafeliratok, az ókori földrajztudósok és a fekete pecsét együttes bizonyítékhalmaza alapján arra a következtetésre jutnak, hogy Wales lakatlan dombjai között még ma is él az a rettenetes, sötét és ősi faj, mely egykoron, az emlékezet előtti időkben az egész földet benépesítette. A további kutatás során megfejtik a fekete pecsét feliratát, és az is kiderül, hogy az idióta fiú, akinek apja iszonytatóbb az emberi fajnál, szörnyűséges emlékeket és képességeket örökölt. Aznap éjjel a professzor a fekete pecsét segítségével előidézte a dombok átlényegülését, a hibrid idiótából pedig előhívta döbbenetes fogantatása rémségeit. A professzor látta megdagadni, és hólyag módjára felfúvódni a fiú testét, miközben arca elfeketült... Eztán tapasztalta meg a ráolvasás végső hatását, minek révén Gregg professzor a legsötétebb formájában ismerte meg a kozmikus rettenet letaglózó őrületét. Tudta, az abnormitás miféle mélységeit nyitotta meg, s ezért felkészülten és lemondóan bandukolt ki a zord dombok közé. Találkozni fog a szörnyűséges manókkal, feljegyzéseit pedig azzal a racionális megjegyzéssel zárja, hogy: Amennyiben sajnálatos módon nem térnék vissza utamról, szükségtelen elképzelni, mily iszonyatos sors várt rám.”

Zealia Bishop Reed 1929 végén kérte fel Lovecraftot, hogy egy általa kitalált szellemtörténet vázlatát nézze át. Lovecraft ezt meg is tette, és egy 82 oldalas történetet írt belőle 1930 januárjára A domb címmel:
„Még a kézirat is, amely visszamenőleg íródott, miután Zamacona megtudta, hogy az arany a legközönségesebb építkezési fém, s a földmélyi világ korlátlan aranyteléreket és aranyérctelepeket tartalmaz, tükrözi a féktelen izgatottságot, amelyet az utazó érzett, amikor váratlanul rátalált minden arany városokról szóló indián legenda valódi forrására. Egy ideig cserbenhagyta az aprólékos leírás tehetsége, végül azonban felélesztette képességeit a sajátos cibáló érzés zekéje zsebében. Odatapintva rájött, hogy a furcsa fémből való korongot, amelyet az elhagyatott úton talált, erősen vonzza a roppant, tintahalfejű, smaragdszemű bálvány a piedesztálon, ami, most már látta, ugyanabból az ismeretlen, egzotikus fémből készült. Később tudta meg, hogy e furcsa mágneses anyag – éppoly idegen a belső világ, mint az emberek külső világa számára – az egyetlen értékes fém a kék fényű mélységben. Senki sem tudja, micsoda, avagy hol fordul elő a Természetben, és ami van belőle ezen a bolygón, a csillagokból jött az emberekkel, amikor a hatalmas Tulu, a tintahalfejű isten először hozta őket e föld színére. Kétségtelen, hogy egyetlen ismert forrása egy halom régebben létezett műtárgy volt, ideértve a ciklopikus bálványok sokaságát. Lehetetlen volt azonosítani vagy elemezni, még magnetizmusa is csak a saját fajtáján működött. A legfőbb szertartási fém volt a rejtőző nép számára, használatát oly módon szabályozta a szokás, hogy mágneses tulajdonságai nem okozhatnak kellemetlenséget. Az igen gyenge mágnesességű ötvözet, amelyet az olyan elemi fémekkel való keverésével hoztak létre, mint a vas, az arany, az ezüst, a réz és a cink, a rejtőző nép egyetlen pénzügyi standardját képezte történelmük egy bizonyos periódusában.”

Lovecraft ezután, 1930 februárjában Suttogás a sötétben c. novellát írta meg: „Hiába magyaráztam ellenlábasaimnak, hogy ezek a vermonti legendák lényegében véve alig különböznek a természeti népeknek azon univerzális mítoszaitól, amelyek az ókorban faunokkal és driádokkal népesítették be a világot, a modern Görögországban életre hívták a kallikantzaraszokat, s amelyeknek Írország és a vad Wales komor történeteit köszönheti a törpeszerű trogloditák és barlanglakók különös, rejtőző klánjairól. Kilátástalan volt rámutatni a nepáli hegyi törzsek mítoszaival való még feltűnőbb hasonlatosságokra is, melyek a rettegett mi-gókról vagy havasi emberekről szólnak, akik a Himalája jeges sziklacsúcsai között élik förtelmes szörnyéletüket. Valahányszor felsoroltam ezeket a bizonyítékokat, vitapartnereim tulajdon fegyveremet fordították ellenem, s azt állították, éppen ez utal arra, hogy a régi regékben történelmi valóságmagnak kell rejtőznie; éppen ez bizonyítja a földlakók valamely ismeretlen, ősibb fajának létezését, amelynek a beköszöntő emberuralom elől különös rejtekhelyekre kellett visszahúzódnia, ahol kis számban a közelmúltig, sőt talán s mai napig fennmaradhattak.
Minél nagyobbakat derültem az efféle teóriákon, annál szívósabban védték őket a barátaim; s hozzátették, hogy a legfrissebb beszámolók, még ha korábbi legendákkal nem is törődünk, akkor is túl egyértelműek, logikusak, részletesek és józan módon prózaiak hozzá, hogysem egyszerűen figyelmen kívül hagyhassuk őket. Két-három fanatikus olyan messzire ment, hogy kijelentette: lehet valami az indiánok régi történeteiben, melyek a rejtőző lényeknek földönkívüli eredetet tulajdonítanak. Bizonyíték gyanánt Charles Fort hagymázas könyvét idézték, amelyben a szerző nem kevesebbet állít, mint hogy a múltban már gyakorta keresték fel a Földet élőlények a világűrből. A legtöbb ellenlábasom azonban egyszerű romantikus volt, aki mindenáron valóságosnak akarta érezni a rejtőzve élő törpékről szóló fantasztikus históriákat, melyek Arthur Machen kiváló horrortörténetei révén váltak széles körben ismertté.”

*

Lovecraft baráti köréből másokat is megérintett a rejtőzködő kis nép legendája, így például Frank Belknap Long-ot, Clark Ashton Smith-et vagy Robert E. Howardot is.
Howard novelláiban többször felbukkan a rejtőzködő nép vagy kis nép. Az 1920-as évekre már történészek elvetették, hogy Britannia őslakói, vagyis a piktek turanidok lettek volna, helyette inkább mediterrán fajtának vélték. Howard képzeletében a piktek az Atlanti-óceán egy szigetcsoportjáról érkeztek Britanniába, még abban az időben mikor az atlantiszi Kull király uralkodott Valusián. Évezredekkel később Atlantisz és Valusia elsüllyedtek. Az életben maradt piktek elfelejtették a fémmegmunkálást és újból visszatértek a kőeszközök használatára. A piktek a történetekben egy pusztuló törzs, kiknek utolsó királya Bran Mak Morn volt. Howardnak a Ködből és homályból c. novellájában olvassuk:
„Kik ezek a piktek? Korcs törpék, akiknek meg vannak számlálva a napjaik! Furcsa, micsoda rettentő gyűlölet kezdett elhatalmasodni rajtam. És mégsem annyira furcsa; mert minél inkább visszazuhantam a vadságba, annál primitívebbek lettek az ösztöneim, és annál ádázabbul lángolt föl bennem az idegengyűlölet, a legősibb törzsi szenvedély mind közül. Ám elmém valamely hátsó zugában lappangott egy másik, homályosabb indíték is, noha nem tudtam róla. Mert a piktek valóban a letűnt idők gyermekei voltak, az utolsó kőkorszaki nép, akiket az északról kirajzó kelták és vikingek egészen idáig kergettek maguk előtt. És valahol a tudatom legmélyén ködös emlékképek kezdtek ébredezni, egy sötétebb korszak vad és kegyetlen háborúiról.
Mindebbe némi babonás félelem vegyült – nem a piktek harci képességeitől, hanem a nekik tulajdonított varázserőtől. Szerte Britanniában láttam a kőköreiket, meg azt a hatalmas sáncot is, amit Corinium közelében emeltek. Hallottam, hogy a kelta druidák olyan emésztő hévvel gyűlölik őket, hogy az még papoktól is szokatlan. És azt a druidák sem tudták vagy akarták megmondani, hogyan és miért építette ez a kőkorszaki nép a roppant sziklatömbökből rakott falakat. A közönséges ember ilyenkor óhatatlanul az évezredek óta bevált magyarázathoz nyúl vissza – boszorkányság. Mi több, a piktek maguk is meggyőződéssel hitték, hogy varázslók; ennek talán nem kevés köze volt a dologhoz.”

Az elveszett nép-ben (1927) a „kicsi nép”-et takaró legenda alapja a piktek lennének, akikről a kelták rosszindulatúan terjesztették, hogy „mennyire gyűlölik az emberi nemet és micsoda rosszindulat fűti őket”.
1928 körül írt, de befejezetlenül maradt A kicsi nép c. írásában hűen követte Machen által írt vonalat: „Egész Európában, de mindenekelőtt a Brit-szigeteken él a monda, hogy ezek a piktek, akiket a kelták alig vettek emberszámba, föld alatti üregekbe húzódtak vissza: csak éjszaka bújtak elő gyújtogatni, öldökölni és gyerekeket rabolni véres áldozati szertartásaikhoz. Az elképzelésnek kétségkívül sok alapja van. Barlanglakók leszármazottai lévén, ezek a menekülő törpék bizonyára barlangokban kerestek menedéket, és ott akár nemzedékeken át fennmaradhattak anélkül, hogy bárki rájuk bukkant volna.” Howardnak erről a novellájáról Rusty Burke megjegyezte, hogy tisztán befolyásolta Machentől A fényes piramis.

*

A korábbi történetekben a rejtőző nép vagy kicsi nép azonosak a degenerálódott piktekkel, azaz a Machen által kieszelt hagyományt követte. Azonban 1930-ra, főként a Lovecraft-tal folytatott levelezés okán arra a megállapításra jutott, hogy a kelták által Britanniában talált sötétebb bőrű és alacsonyabb mediterránok (piktek) azonosak lettek volna a kelta mesékben lévő „kicsi nép”-pel, akik külsőleg torzak és visszataszítóak, a föld alatt élnek, és különös hangzású, sziszegő nyelven beszélnek. Howard „éles válaszvonalat húzott a piktek és ama még ősibb, az idők során még jobban elkorcsosult faj közé, amit elbeszéléseiben felváltva emleget az éjszaka gyermekei, a sötétség népe és a föld férgei néven” (Kornya Zsolt).

A föld férgei c. novellában (1932) tehát egy mindnél primitívebb népről ír: „Valahányszor eszébe jutottak a ferde vágású szempárok, a hüllőszerű sziszegés, hideg borzongás futott rajta végig. Már akkor is elég ijesztően néztek ki, mikor népe hosszú idővel ezelőtt a dombok alatt húzódó barlangokba űzte őket. Mi történhetett velük a rejtőzködés hosszú évszázadai alatt? Egyáltalán megőriztek valamit emberi mivoltukból a föld alatti élet egymást váltó nemzedékei során?”

Az 1932-ben megjelent Az éjszaka gyermekei c. novellájából van a következő részlet, azaz abból az időből, mikor már megváltoztatta a nézetét arról, hogy a piktek degenerálódtak volna a „kicsi nép”-pé:
„Természetesen az Aprónépnek is megvan a maga helye a történelem tudományban. A legendák szerint, ez a barlang volt az egyik utolsó végváruk a hódító keltákkal szemben, és eltűnt alagutakról is meséltek, amelyek nagyrészt beomlottak és elzáródtak, és azok az alagutak föld alatti folyosók hálózatával kapcsolódtak a barlanghoz, és teljesen átlyuggatták a hegyeket.
Miközben ezek a gondolatok keringtek a fejemben elkeveredve néhány komorabb következtetéssel is, átmentem a barlang külső termén és beléptem egy szűk alagútba, melyről a régebbi leírásokból tudtam, hogy összeköttetésben van egy nagyobb helyiséggel.
Az alagútban sötét volt, ám annyit láttam, hogy ki tudtam venni a kőfalba vésett, halvány, félig már tönkrement, titokzatos ábrák körvonalait. Kitapogattam lámpám kapcsolóját és a fényénél jobban szemügyre vettem az ábrákat. Bár alig látszottak, még így is meglehetősen ijesztőnek találtam a szabálytalan véseteket Biztos vagyok benne, hogy a mi fogalmaink szerint emberi lényektől igen távol álló valakik vésték oda – azokat a torz gyalázatosságokat.
Az Aprónép: kíváncsi volnék, vajon helyes volt-e az antropológusok elmélete a zömök, mongoloid típusú, őslakos fajról, amely annyira kezdetleges fokán állt az evolúciónak, hogy szinte nem is voltak emberi jellegűek, és mégis birtokában voltak egy ösztönös, bár undorító kultúrának. Az elmélet szerint az Aprónép eltűnt, mielőtt a hódító fajok megjelentek, és később az Aprónépről mintázták az összes indoeurópai legendában fellelhető manót tündért, törpét és boszorkányt. Mivel ezek az őslakók kezdettől fogva barlangokban éltek, a hódítók elől egyre beljebb húzódtak a hegyek barlangjaiba, míg végül teljesen eltűntek, bár a leszármazottaik kultikus rajzai még mindig ott voltak valahol az elveszett üregekben, mélyen a hegyek alatt, félelmetes túlélőiként egy letűnt korszaknak.”

Kornya Zsolt azt írta A sötétség népe c. novella elé, hogy ez is 1931 őszén íródott, akár Az éjszaka gyermekei, és a novellában „az ősi ellenség szerepét ismét a föld férgeire osztja, immár egyértelműen azonosítva őket a kicsi néppel”. Egyébként valószínűleg magyar nyelven Kornya a legjobb ismerője ennek a témának. 2015-ben jelentette meg Kornya szerkesztésében a Carcosa árnyai (Lovecraft világa I.) c. novelláskötetet, az ún. DARK FOLYAM részeként. A második tervezett kötet ez lett volna A rejtőző nép (Lovecraft világa II.), sőt, a marmadiknak is meg volt már a címe: Férgek a földben (Lovecraft világa III.). Már öt éve arról írtak a fórumukon, hogy folyik a novellák válogatása és fordítása. De mivel ennek már több mint öt éve (2015 eleje), úgy elmondhatjuk, hogy az egész vállalkozás megfeneklett.

Abraham Merritt-től a következők lettek volna A rejtőző nép c. kötetben: Through the Dragon Glass – A sárkánytükrön át; Three Lines of Old French – Három ófrancia sor; The Pool of the Stone God – A kőisten tava; The People of the Pit – A hasadék népe és a Moon Pool eredeti verziója. Ez utóbbi esetében tehát nem A Holdtó [Moon Pool, 1919] címmel megjelent regényről van szó, hanem ennek elődjéről, a Moon Pool c. novelláról. Ezt bővítette Merritt regénnyé. Kornya szerint a kritikusok általában jobbnak tartják az eredeti novellát, mint a későbbi regényt.

Merritt-en kívül a kötetben szerepeltek volna Arthur Machen, John Buchan, Robert E. Howard, Karl Edgar Wagner novellái is és T. E. D. Kleintől a Children of the Kingdom c. novella. Kár, hogy nem jelenhetett meg a kötet, viszont időközben más könyvekben és magazinokban megjelentek nem csak Merritt, hanem Machen vagy Howard idevágó novellái is (igaz Buchan vagy Klein történeteivel máig „adósok”), ezek nagy része Kornyának és Somogyi Gábornak köszönhetően jelentek meg.

De visszatérve A sötétség népe c. novellához, a következőket idézük belőle:  „A kicsi nép… Kíváncsi lettem volna, igazuk van-e az antropológusoknak a zömök, mongoloid őslakókról alkotott elméletükkel, akik a törzsfejlődésnek oly alacsony fokán álltak, hogy az már alig nevezhető emberinek, mégis volt saját kultúrájuk, noha meglehetősen visszatetsző. Később eltűntek a terjeszkedő fajok elől – így az elmélet –, és az árja hiedelemvilágban trollok, tündérek, törpék és vérbanyák képében éltek tovább. Eleve barlanglakók lévén, a hódítók elől egyre mélyebbre húzódtak vissza a föld alá, s végül teljesen nyomuk veszett, bár a néphit úgy tartja, leszármazottaik máig ott tanyáznak az elveszett üregekben, mélyen a hegyek alatt, egy letűnt kor förtelmes túlélőiként.”

Egyik képviselőjük a szemük elé kerül, s azt így festi le: „Láttam, ahogy kart karba öltve fordulnak a hasadék felé; aztán hallottam Tamera – vagyis Eleanor – rémült sikolyát. Mindketten visszahőköltek. És a hasadékból egy hús-vér lidércnyomás gyűrűzött elő, egy förtelmes, tébolyító borzalom; és hunyorogva torpant meg a napfényben, mert bántotta a sötéthez szokott szemét. Ismertem régről; egy letűnt kor utolsó maradéka, mely a földmély és az elveszett múlt homályából tekergőzött elő, hogy elragadja, amit egykor megtagadtak tőle.
Most láthattam, mint művel háromezer év visszafajzás egy kezdettől fogva satnya törzzsel; és beleborzongtam a látványba. És ösztönösen tudtam, hogy az egész világon ő az egyetlen a fajtájából: egy szörnyeteg, mely túlélte a korát. Ki tudja, hány évszázad óta fetreng nyirkos föld alatti fészkének nyalkájában? Mire a gyermekek kihaltak, alighanem elveszítették minden emberi vonásukat, és teljesen alkalmazkodtak a csúszómászó életmódhoz.
Ez a szörnyfajzat leginkább még óriáskígyóra emlékeztetett, ám idomtalan testéről csökevényes kezek-lábak fityegtek, karmokkal a végükön. A hasán csúszott, foltos ajkát hátraráncolta tűhegyes fogairól, melyek – gyanítottam – tele voltak méreggel. Ocsmány feje sziszegve imbolygott ijesztően hosszú nyakán; ferdén vágott, sárga szemében ott csillogott minden iszonyat, amit a föld alatti vermek fiadzanak.”

*

A nagy elődök után a 20. század vége felé alkotó horror-szerzők is utalgattak a föld alatt élő, rejtőzködő kicsi népre. Némely történetben ezeknek van is jelentősége, de bizonyosokban meg különösebb jelentőséggel nem bírnak. Gondolható, hogy inkább afféle „tisztelgés” gyanánt kerültek az elbeszélésbe a nagy elődöknek.

T. E. D. Kleintől a Children of the Kingdom c. novella 1980-ban jelent meg, s szintén benne van ez a rejtőzködő is nép. Karl Edward Wagnerre is hatottak Machen és Howard sötét történetei, mert két-három elbeszélésében is szerepel ez a bujkáló kicsi nép. A Legion from the Shadows egy Bran Mak Morn-történet, ami Howard képzeletét folytatja. Bran Mak Morn volt a piktek utolsó királya. Howard ezen történetek szinte mindegyikben kisebb-nagyobb mértékben előjött a „kicsi nép”. Wagnernek az Ahol véget ér a nyár c. történetében olvassuk a következőket: „– Kis zöld ördögfajzatok. – gagyogta Gradie erőtlenül. – Nem állatok ám… olyan okosak, akár te vagy én. A kudzu alatt élnek. Ezt próbálta magyarázni nekem az a sárga, mikor eladta nekem a koponyát. Ott bujkálnak az istenverte indák alatt, a gyökerekből táplálkoznak meg abból, amit kikotornak maguknak. Ők táplálják azt az átkozott borzadályt, ezt mondta nekem a fickó; gondozzák, segítenek neki terjeszkedni, ahogy egy ember gondozza a kertjét. Ha jön a tél, beássák magukat a talajba és hibernálódnak.”

Thomas Ligotti amerikai horror-szerző is írt egy A kicsiny nép c. elbeszélést, de ebben a kicsiny nép már egyfajta karikatúrája a hajdaninak:
„Újonnan felfedezett kíváncsiságom hol hízott, hol fogyatkozott, nagyjából egy éven keresztül. Fokozódott vagy alábbhagyott, attól függően, milyen sűrűn riadtam fel a beteg iszonyattól verítékezve, miután a kicsiny népről álmodtam. Végül csak az után váltottam tettekre kíváncsiságomat, hogy álmot láttam, amelyben valódi embereket, köztük engem is, valamilyen módon kicsiny emberekké vagy félkicsiny emberekké változtattak. Az utóbbi kiváltképp felzaklatott. Igen, gondoltam, itt az idő. így hát belevágtam abbéli küldetésembe, hogy végére járjak a titoknak, amely, számomra legalábbis, a kicsiny népet övezte.
A könyvtár tűnt a természetszerű kiindulópontnak témám kutatásához. Úgy sejlett, semmi perc alatt fellelek mindent, amit tudnom kell a kicsiny népről. És amit megtudok, az feltehetően megszünteti, vagy legalábbis mérsékli a tőlük való félelmemet, sőt, talán enyhíti is, vagy netán teljes egészében feloldja a fajtájuk iránt érzett gyűlöletemet. De csak egy gyerek voltam, aki csökevényes fogalommal rendelkezett arról, valójában hogyan mennek e világban a dolgok annak legmélyebb szintjén. Mindenesetre elég hamar rájöttem, hogy ámítottam magam.
Az iskolában osztályom előtt jártam, és a legtöbb korombeli gyereknél jobban kiismertem magam egy könyvtárban, így hát elképzelheti megsemmisülésemet, amikor a kicsiny népről semmilyen érdemi információt nem sikerült előásnom. Hogy tátonghat ekkora hézag ilyen életbevágó kutatási területen – miféle néma összeesküvés, miféle titoktartási fogadalom volt érvényben, ami miatt egy kósza említést nem találtam e teremtményekről, még a velük kapcsolatos feljegyzések vagy statisztikák formájában sem? Végül aztán arra kényszerültem következtetni, hogy a témában, amelyben megkíséreltem nyomozni, semmit nem rejtegetnek előlem vagy a világ nagy része elől. Legalábbis szándékosan nem, tudatosan semmit nem rejtettek el. Ez lehetetlen feladat lett volna. Mindig őgyeleg a közelben egy lepcsesszájú, aki képtelen magában tartani, amit tud – szájalógépek, akik nélkül az emberiség legszaftosabb epizódjainak részletei elvesznének – különösen, ha olyan látványos dologról van szó, mint a kicsiny nép. Nem, doktor úr, csakis egyeden dolog tarthatta őket távol a rivaldafénytől – a színtiszta elhanyagolás, az óvó közömbösség, amint azt az emberi psziché vén bölcselői láthatták: az elme félretekint, amikor nyugtalanító részletek kerülnek a képbe, olyan tények, amelyekre az ember inkább nem fókuszál sokáig. Amikor a kicsiny népről esett szó, jóformán fekete folt mutatkozott az ismeretekben.”

A horrorirodalomban bevezetett elkorcsosult, a föld alatt élő s a végtelenségig primitív és kannibál emberek mítosza természetesen megmérgezte a mozit is. Neil Marshall rendezte a The Descent (2005) c. brit horror filmet, ami valóban vérfagyasztó lett. Nálunk A barlang címmel ismerik. Majd 2009-ben elkészült Jon Harris rendezésében a The Descent 2 is. Barlangász lányokról szól, akik egy ismeretlen barlanrendszerbe tévednek, ahol azonban a sötétséghez szokott emberből lett korcslények élnek, és nagyon éhesek... Szerintem nagyon jó horror, de aki nem érti a horror jelentőséget, főleg nők, akik elindítják a filmet és öt perc után azt nyafogják, "miért kell ilyen filmet csinálni", nos, azok inkább ne nézzék meg...!
A filmből adok pár jelenetet is.

*

A kicsi nép a horror műfajban elsősorban novellákban bukkant fel, igaz maga a horror műfaj is inkább novellákhoz kötött, mintsem regényekhez. Ez utóbbiban sosem jelenik meg a kicsiny nép olyan „romlatlanul”, mint a novellákban.

Walter S. Masterman angol fantasy és rémtörténetíró (1876-1946) a The Flying Beast c. regényében (1932) egy nyomozásról olvasunk egy kísértetjárta angol kúriában, és előkerül a trogloditák elveszett faja is. John Christopher angol sci-fi írónak The Little People c. 1968-ban megjelent regénye érdekes fordulatot mutat. Ugyanis ebben a kis nép, nem az ír mitikus világ lényei, hanem a nácik zsidókon végzett ember kísérletei, akikből gonosz, náci manókat gyúrtak.

 Végezetül adok néhány címet, azon horror/fantasy novellákról és regényekről, ahol valamennyire, azaz kisebb-nagybb mértékben de szerepet kepnak a rejtőzködő kis népek. 

Novellák:

Abraham Merritt: Through the Dragon Glass, 1917 [A sárkányüvegen túl, A mélység népe és az erdő asszonyai, 2018.]
Abraham Merritt: Three Lines of Old French, 1919 [Három ódon francia sor, A mélység népe és az erdő asszonyai, 2018]
Abraham Merritt: The People of the Pit, 1918 [A Hasadék népe, Azilum 9, 2018]
Abraham Merritt: The Pool of the Stone God, 1923 [A kőisten ébredése, A mélység népe és az erdő asszonyai, 2018]
Abraham Merritt: Moon Pool, 1918.
John Buchan: No Man's Land, 1899.
Algernon Blackwood: The Trod, 1946.
Grant Allen: Pallinghurst Barrow, 1892.
Robert E. Howard: The Little People, 1970 [A kicsi nép, Bran Mak Morn és a piktek, Delta Vision, 2011]
Robert E. Howard: Worms of the Earth, 1932 [A föld férgei, Árnykirályok, 1992]
Robert E. Howard: Beyond the Black River, 1935 [Túl a fekete folyón, A zsoldos barbár, Phoenix, 1991]
Robert E. Howard: People of the Dark, 1932 [Az éjszaka gyermekei, Az éjszaka gyermekei, 1997]
Robert E. Howard: The children of the Night, 1931[A Sötétség gyermekei, Árnyak az időn túlról, 2018]
Robert E. Howard: The Shadow Kingdom, 1929 [A kígyó jegyében, Árnykirályok, 1992]
Robert E. Howard: The Valley of the Lost, 1975.
Robert E. Howard: The Dwellers Under the Tombs, 1976 [A sír alatt lakók, Azilum, 11. sz. (2018)]
Clark Ashton Smith: The Dweller in Martian Depths, 1933.
Arthur Machen: The White People, 1904 [A fehér népek, A fehér népek – és a rémület története, 2018]
Arthur Machen: Out of the Earth, 1923.
Arthur Machen: The Great God Pan, 1894 [A Nagy Pán isten, Azilum, 4-5. sz. (2016-17)]
Arthur Machen: The Shining Pyramid, 1895 [A fényes piramis, A Nagy Pán isten és más szentségtelen történetek, 2019]
Arthur Machen: Out of the Picture, 1936.
Arthur Machen: The Red Hand, 1895 [A Vörös kéz, Azilum, 10. sz. (2018)]
Arthur Machen: The Three Impostors, 1895 [A három betolakodó, Azilum, 3-7. sz. (2016-17)]
Arthur Machen: Change, 1936.
H. P. Lovecraft: The Whisperer in Darkness, 1930 [Suttogás a sötétben, Cthulhu hívása, 1993]
H. P. Lovecraft: The Lurking Fear, 1923 [A lesben álló rettenet, Holdárnyékban, 1998]
Sarban: The King of the lake, 1999.
T. E. D. Klein: Children of the Kingdom, 1980.
Manly Wade Wellman: The Shonokins, 1945.
Manly Wade Wellman: Shonokin Town, 1946.
Karl E. Wagner: .220 Swift, 1980.
Karl E. Wagner: Legion from the Shadows, 1976.
Karl E. Wagner: Where the Summer Ends, 1980 [Ahol véget ér a nyár, 2014]
Thomas Ligotti: The Small People, 2014 [A kicsiny nép, Azilum 3. sz. (2016)]
Dorothy K. Haynes: Changeling, 1943.
Frank Belknap Long: The Refugees, 1942.
Zealia Bishop: The Mound, 1930 [A domb, Árnyak az időn túlról, 2018]
Paul Ernst: The Microscopic Giants, 1936.
Margaret St. Clair: The Man Who Sold Rope To The Gnoles, 1951.
J. S. Le Fanu: The Child That Went With The Fairies, 1870.

Regények:

Bernard Sleigh: The Gates of Horn, 1926.
Walter S. Masterman: The Flying Beast, 1932.
Jack Vance: The Dying Earth, 1950. [Haldokló Föld, 1992]
Jack Vance: Cugel's Saga, 1983. [Démonpikkelyek, 1993]
Sarban: Ringstones, 1951.
Steve Cockayne: The Good People, 2006.
Manly Wade Wellman: After Dark, 1980.
John Christopher: The Little People, 1968.
Rosemary Sutcliff: Sword at Sunset, 1963.