Arnould Galopin
(1863-1934)

        Galopin egy francia regényíró volt, aki több mint ötven regényt írt. Több féle témában dolgozott. Írt több ifjúsági regényt, sőt verses köteteket is adott ki. Fantasztikus regényeket is jelentetett meg, kezdve a Le Docteur Oméga-val (1906). Ezek stílusát Vernéhez és Wellshez hasonlítják. Számos kalandregényt is írt. 1911-ben létrehozta Ténébrast, a fantom banditát, Fantomas versenytársát.

       Galopin a bűnügyi és rejtély-irodalomban is letette a névjegyét. 1910-ben jelent meg a La Ténébreuse Affaire de Green Park c. regénye. Ennek főhőse Allan Dickson felügyelő, akit a Jean Ray által létrehozott Harry Dickson őstípusa volt. Galopint éppen Dickson miatt sokan a francia Conan Doylé-nek neveztek. Galopin három regényt írt Dickson karakterével. Az első kettő magyarul is megjelent.

       Galopint Keszthelyi krimi története (1979) meg sem említi. A Világirodalmi lexikon (1975) tartalmaz szerzőnkről egy szócikket, de elég keveset ír róla: „Az orvostudományokból, lélektanból, felfedezések történetéből merítő művei, de mindenekelőtt kalandregényei tették népszerűvé, főleg mint tárcaírót. Szenvedélyes hajós volt, s kedvelte a tengeri történeteket.” Viszont a háború előtti magyar sajtóban aránylag sűrűn előkerült a neve. Úgyhogy onnan tudunk szemelvényezni.

       „Arnould Galopin a franciák egyik legkedvesebb kalandos regényírója. Tizenöt esztendeig szakadatlanul utazott, bejárta a világ minden táját, Afrika őserdeit, Ázsia legrejtettebb tájait, az amerikai prériket és dzsungeleket.” (Uj Idők, 1927/44. sz.)

       Szentgyörgyi Ferenc magyar ponyvaszerző és újságíró (1892-1944 után) a két háború közt járt többször Párizsban, voltak kapcsolatai a francia szerzőkkel, hisz ő maga is fordított magyarra francia regényeket. Személyesen is ismerte Galopint. Egyik cikkében a következőket adta elő: „Két író van Párizsban, aki rengeteg pénzt keres. Az egyik ponyvát ír, a másik kozmopolita regényeket. Van szerencsém ismerni mind a kettőt. Aki a ponyvából él, azt Arnould Galopin-nak hívják, a kozmopolita regényíró pedig Maurice Dekobra. Az elsőt sajnálni lehet, a másikat irigyelni.
       Tessék elképzelni először az elsőt, Arnould Galopin-t. Ez az író reggel hét órától éjfélig ír. Mindennap. Egy évben 65, szökőévben 366 napon át reggel hét órától éjfélig ír. Nem aktákat másol, hanem regényt ír. Néha egyszerre hármat is. Az egyik regénnyel délelőtt foglalkozik, a másikkal délután, a harmadikkal pedig vacsora után. És még soha semmi zavar nem fordult elő Soha még nem tévedt. Eddig még véletlenül sem írta az éjszakai regényfolytatást a nappali regényhez. És ha az egyik regénnyel kész, akkor nem sóhajt föl megkönnyebbülten, mint minden normális író, – hanem maga elé tesz egy újabb csomag papirost és a tollán még meg sem száradt az a tinta, amellyel az előbbi regényét befejezte, máris, írja a legújabb regénye címét: A halott hercegnő csókja, vagy lehet-e levegőből élni. A cím után pont, alá a római egyes, – az első fejezet –, a többi aztán már megy, mint a karikacsapás.
         Arnould Galopin azt mondta nekem, hogy mennyiségben már eddig többet irt, mint Balzac. Ha még azt is tudjuk róla. hogy mindössze csak tíz esztendeje kultiválja a ponyvaregényírást, akkor bámulni kell e termékenység csimborasszóján. És Arnould Galopin még alig ötven esztendős. Nagyszerű színben van és kitűnő egészségnek örvend. Micsoda ponyvairodalmi múlt lesz Arnould Galopin mögött, mondjuk: húsz esztendő múlva?! Még rágondolni sem jó." (Varieté, Pesti Hirlap Vasárnapja, 1927. máj. 15).

        Szentgyörgyi azonban túl elbizakodott volt, és az irodalmi megítélése is defektes. Kissé elnézőbb lehetett volna, hiszen éppen ő, aki a saját nevén vagy St. Georges néven számos ponyvát írt a Világvárosi Regények, Hellas vagy a Tarka Regénytár nevű ponyvasorozatokba.
        Galopin ugyanis egy nagyon színes egyénisége volt a maga idejében a francia irodalmi életnek. Mint szépírót is elismerték, komoly irodalmi díjakat is kapott. Korántsem ipari méretben írta a könyveit, mint azt Szentgyörgyi hitte, hiszen ötven regény egyáltalán nem kirívó. Galopint alig ötven évesnek mondja, holott 1927-ben már 64 esztendős volt! Az általa irigyelt Maurice Dekobra a két háború közti francia szépirodalom híres alakja volt. Számos munkáját magyarra is lefordították. A nagy francia szerzők közé sorolták, de jogtalanul, mert az idő eldöntötte sorsát: mára alig ismerik, nem csak külföldön, de hazájában is elfeledték. Galopint azonban ma is olvassák, regényeit is kiadják.

***

          A vöröstéglás villa rejtélye volt az első olyan regénye, amiben megismertük Allan Dickson felügyelőt. A regény így kezdődik:
    „Hogyan bogoztam ki a green-parki rejtélyes esetet?
     A dolog egyszerű.
     Vagyis inkább: elmondani nagyon egyszerű.
     Mint minden vérbeli angol, én is bizonyos rendszer szerint járok el mindenben, mert az a meggyőződésem, hogy így az emlékezőtehetség rendkívüli módon élesedik.
     A detektív bonyodalmas művészetének gyakorlásához pedig elsősorban emlékezőtehetség kell, – „detektívet” mondok, nem rendőrt.
     Előrebocsájtom, hogy gentleman és gentleman fia vagyok. Atyám, Arthur Edgar Dickson Nyugat-Ausztrália egyik legtekintélyesebb farmere volt.
     A rendőr majdnem mindig rossz detektív, mert hiányzik nála az, ami minket erőssé tesz: a módszer. A módszert nem lehet tanulni; mindenki maga alkotja meg magának hajlama vagy szellemi tehetsége szerint.
     Az alantas rendőr szolgai módon alkalmazza azokat az eljárásokat, amelyeket feljebbvalójánál tapasztal, ez meghajlik főnöke véleménye előtt, aki viszont ugyanígy alkalmazkodik saját feletteséhez és így folytatódik ez a rangsorban, egész az igazságszolgáltatás legfelsőbb polcáig. Így aztán az egész királyságban egyformán járnak el, minden bűnügy nyomozásánál, amikor éppen ellenkezőleg. minden egyes esetnél különleges fogást kellene alkalmazni, kiindulva az illető eset elemzéséből.
      Ezért a hivatalos rendőrség nálunk általában kevés sikert ér el, s mikor valamely ügy reménytelen, akkor hozzánk folyamodnak.
      Éppen ez az eset történt a green-parki bűnügynél is.
      Kezdem az elején.”

     Allan Dickson nyomozásai azonban folytatódnak A vörös szandál-ban, amelyben nem is igazán ő a főhős! Ezt a magyar Pantheon kiadó, »Szine-java«-sorozatban jelentette meg 319 oldalon. A regényben Edgar Pyll magándetektív és az öregedő Manfield bíró felesége között gyengéd szerelmi viszony fejlődik. Mikor azután a detektív belekeveredik egy gyilkossági ügybe, nem tudja, hogy mit rejtegessen inkább, az ügyről való tudomását, vagy a viszonyt. Pyll ugyanis egy személyes ügyben behatol egy bankár házába, ahol gyilkosság szemtanúja lesz… Meg akarja menteni egy asszony becsületét miközben a gyilkossággal őt vádolják. Allan Dickson foglalkozik az üggyel…

     A korabeli ismertetője közli: „Furcsán keveredik össze ebben a regényben Conan Doyle közismert detektív-figurája Maurice Leblanc szimpatikus betörőjével. Nem halad a detektívregény hagyományos és megszokott ösvényein. Edgar Pyll, a főhős, nem a mindent első pillanatra meglátó, csalhatatlan detektívfigura. Sokkal emberibb és valószerűbb. Habár körülötte fordul meg minden, mégsem ő irányítja a történétetlenné teszik, annyira, hogy a végén már maga sincsen meggyőződve arról, hogy nem ő gyilkolta-e meg az uzsorást. Közben azonban a sors összehozza őt az igazi gyilkossal, aki tulajdonképpen szintén egyik áldozata volt a bankárnak, s aki jogos felháborodásában nem meggyilkolni, csupán megfenyíteni szándékozott Manfieldet. Ez az ember segíti ki Pyllt épen a legválságosabb pillanatban – anélkül azonban, hogy saját magát elárulná – a letartóztatás veszedelméből.” (Literatura, 1927/11. sz.)

      Egy másik tárca pedig részletesen is foglalkozott a regénnyel:
     „Egy uzsorás otthonában éjszaka hangos veszekedés folyik. Az uzsorás: Mr. Manfield, diszkrét tartalmú leveleket őriz magánál. Ezekkel a levelekkel zsarolni is lehet… De megjelenik Manfieldnél a levelek írója: hatalmas szál, erős férfi. A szolgája is vele van, az még erősebb. Veszekedés, már-már tettlegesség és – a jelenetnek az a vége, hogy az uzsorás holtan nyúlik el a padlón. Látogatói eltűnnek.
      Reggelre felfedezik a gyilkosságot, megindul a nyomozás. Allan Dickson, a zseniális detektív dolgozik a titokzatos ügyben. Dickson maga mellé veszi segédként Edgar Pyllt, aki, mint amatőr nyomozó részt szokott venni nagy bűnügyek kiderítési munkájában.
      Ki a gyilkos? Kik a gyilkosok?
      Edgar Pyll meg tudná mondani, mert ő jelen volt, amikor Manficldet elérte a halála. Pyll is az uzsorással akart beszélni, éjszaka felment hozza, de mielőtt benyitott volna hozzá, hangokat hallott a szobából. Elbújt egy függöny mögé. Egy kis résen benézett. A szeme előtt játszódott le aztán Manfield harca vendégeivel, majd a szeme előtt vágódott el élettelenül az uzsorás.
      Látszólag egyszerű a helyzet: Pyll a rendőrség tudomására hozza az észleletéit, mindjárt könnyebbé válik a nyomozás. Igen ám, de az amatőr-detektívnek oka van arra, hogy hallgasson arról, amiről tud. Pyll ugyanis, mint a két másik vendég, azért kereste fel az uzsorást, hogy visszavegye vagy visszaváltsa tőle azokat a kompromittáló leveleket, melyek, ha nyilvánosságra jutnak, halálba kergetnék Pyll szerelmét, Stephens bíró feléségét. Pyll tehát hallgat. De a nyomozás úgy alakul, hogy az amatőr-detektív érzi: ráterelődik a gyanú. És Pyll elhatározza, inkább vállalja a halált, de nem áldozza fel Mrs Stephenst…
      …Ezt a drámai csomót bonyolítja, gombolyítja Galopin új regényében, A vörös szandál-ban. Detektívregény – ezt a meghatározást lehet könnyelműen használni Galopin könyvére. Pedig A vörös szandál sokkal több a detektívregény egyébként szintén nehéz műfajánál. Korrajz van A vörös szandál-ban és az izgalmas cselekménnyel. párhuzamosan egy századunkbeli ideges, rapszodikus szerelem történetét is elmondja az író. A regény szereplőinek figurái pedig egy-egy tanulmányfő. Így Stephens bíró, a megcsalt férj, Tramp, egy csodálatos nyugalmú uccai filozófus, Betsy Hogghart, az uzsorás Manfield barátnője, aki Manfield halála után folytatni próbálja a cég „működését“, Mr. Brooks, a titokzatos hatalmú és titokzatos erejű ezredes, feleségével, Dehliaval, Edith, a kacér asszony, akinek mosolyáért majdnem életével fizet Edgar Pyll. Lélektan és moziszerű cselekménypergetés – ez két, látszólagosan ellentét és tulajdonság jellemzi Galopin írói tollát és A vörös szandál könyvét is. Edgar Pyll, ha gyilkos lenne, bizonyára fölényesebben tudná megvédeni magát, a testét körülfonó gyanú ellen, mint úgy, hogy ártatlan, de a lovagi kötelezettség lakatot tesz a szájára. A vörös szandál a címe Galopin regényének és a regény legnagyobb fordulatát is egy vörös szandál okozza. Edgár Pyll bűnösségére bűnjel is akad: a vörös szandál. Írói virtuozitás, amint a kötet utolsó oldalain kibonyolítja a cselekmény összezilált gombolyagját Galopin s az olvasó megenyhülten teheti le a könyvet. Az igazság győz akkor is, ha minden véletlen ellene is szól. Napjainkban, a bűnpörök korszakában, különös aktualitása van Galopin regényének.” (Magyar Hirlap, 1928. dec. 4).

***

         Galopin másik bűnügyi hőse egy Edgar Pipe nevű angol bűnöző, gyémánt-tolvaj. Sokban hasonlít Arsène Lupinre. Pipe azonban csak egy volt bűnöző, aki a sorozat második regényében már John Reed néven nyomozó Párizsban. Galopin ezzel a hősével is három regényt írt, amiből az első kettő magyarul is megjelent.

         Az első regény A milliomos titka, aminek az elején így mutatkozik be Pipe:
        „George Edgar Pipe a nevem. Angol állampolgár, s foglalkozásomra nézve hivatásos tolvaj vagyok. E téren meglehetős tekintélyre tettem szert. Nevem ugyan soha nem szerepelt újsághírek élén, de egynémely vállalkozásom évekig foglalkoztatta a világsajtót.
         Hogy hogyan tudtam ilyen következetességgel megőrizni az inkognitómat? Egyszerűen: nem engedtem rajtacsípni magam.
         Elég nevezetes teljesítmény ez az én pályámon, elhihetik, kérem. Így aztán az a helyzet, hogy a nevemet senki sem ismeri, noha vállalkozásaim elég híresek.
        – De – mint mondtam – szerény ember vagyok. Az ismeretlenség ízlésemnek megfelelő állapot. Nem panaszolom fel, mint némelyik memoáríró.”

          A regény korabeli ajánlója így méltatja:
         „Ez a rendkívül érdekes kalandorregény nem a megszokott detektívregények közül való. Egy angol betörő emlékiratainak lapjain mondja el hajszás, mozgalmas, érdekfeszítő életének izgalmas történetét. Az a lüktető, nem mindennapi cselekmény, amely Eduard Pipe, a hírhedt betörő furcsa alakjához kapcsolódik, nagyszabású gyémánttolvajlás révén bevilágít az alvilág rejtelmes, kalandos életébe és a readingi fegyház komor világába, de fölfedi az angol gyémánttolvaj érzelmi életét is. A betörő romantikus szerelme ugyanis éppen olyan lüktető mozgató eleme ennek a pompás kalandorregénynek, mint az a lázas hajsza, amely a Louvre gyémántjának elrablása és elrejtése körül kifejlődik. Nem utolsó ereje és értéke ennek a könyvnek az a fanyar humor, amely a változatos cselekményt átitatja és az a jóleső derű, amely a legizgalmasabb részleteken is keresztülcsillog. Bizonyos, hogy ezek a sajátságok megkedveltetik ezt a kiváló stíluskészséggel megirt regényt az olvasóval és így Magyarországon is valószínű az a széleskörű siker, amelyet a szerző könyvével saját hazájában méltán ért el.” (Pesti Hirlap, 1930. május 4).

      Az igazság az, hogy A milliomos titka is előkerül Allan Dickson:
     „Allan Dickson mosolyogva lépett a szobába. Külseje és modora egyaránt tökéletes volt. Nem vetette rám magát és nem csörgetett kézibilincseket a markában. Hanyagul egy karosszékbe süppedt és monoklija selyemszalagját levegőben forgatva így szólt:
      – Pipe úr, ön valóban ügyes ember! Fogadja elismerésemet. Először történt meg, hogy egy kliensem így elillant az orrom elől.
       Hiába, jól nevelt ember ez a detektív! Klienst mondott és nem betörőt. Hálás voltam érte, mert nem szerettem a brutális szavakat.”

        A sorozat második regénye a Hajsza a detektív után, amiben Pipe már nem világhírű kalandor tolvaj, hanem magándetektív! De megint adjuk át a szót egy korabéli kritikusnak:
       „A szóbanforgó detektív John Reed. Párizsban a Rue Feydeaun 154. számú házban van négyszobás, elegánsan berendezett lakása Edith nevű sok vihart látott, de kedves feleséggel és irodája, Coxeomb nevű irodaszolgával, aki skót és minden emberi képzeletet felülmúlóan buta, de éppen ezért aranyba foglalnivaló kincs olyan vállalkozás számára, amely – miként az a lapokban olvasható volt – az összes kényes ügyekben nyomoz: szerelmeket, válásokat, házasságkötéseket és házasságtöréseket közvetít, kutat és megfigyel. Az iroda üzleti forgalma rendkívül változatos: a magas arisztokráciától a szélhámosok legmagasabb arisztokráciájáig minden társadalmi rétegre kiterjed. Ha a becsületrend parancsnoki keresztjének gőgös tulajdonosa féltékeny a feleségére. – John Reed kezébe teszi le a gondját. Ha az amerikai milliomos azt hiszi, hogy tolvaj jár a háza körül, John Reedre bízza pénztárszekrénye oltalmazását, nem gondolván arra, hogy inkább gyönyörű és ifjú feleségének oltalmazására kellene valakit szerződtetnie.
        A detektív irodájában megjelenik de la Tour de Pan grófné és Hain de la Tour de Pan gróf végrendeletét keresi, mert a gróf elfelejtette feleségül venni a grófnét (úgy-e furcsa bonyodalom! És mennyi hasonló furcsa bonyodalom van ebben a történetben…). Egy csomó ember el akar válni a feleségétől, a barátnőjétől, a férjétől, vagy a barátjától. Másik csomó ember meg akar bizonyosodni arról, hogy láthatatlan, de kellemetlen ékességet hord a homlokán, ahol a szarvasok agancsokat szoktak viselni. Mindezek John Reedhez sietnek, neki viszik a pénzt és a titkaikat. Remekül menne ez a Rue Feydeau-i üzlet, ha John Reed nem vágyódnék a csillagok közé ahol tudvalevőleg csak milliomosok élnek, és legfőként: ha nem volna elválaszthatatlan összeköttetése bizonyos Edgar Pipe volt readingi fegyenccel, egy jókedvű, minden hájjal megkent csirkefogóval.
        Edgar Pipe ugyanis kalandor életének sikerei és bukásai után átalakult John Reed magándetektívvé: nyomoz, kutat, megfigyel, – főként a kínálkozó lehetőségeket figyeli meg és igyekszik gyümölcsöztetni.
        A nyomozó és a nyugalmazott fegyenc elválaszthatatlan kapcsolataiból származnak azok a komplikációk, amelyek kellemetlen helyzetekbe sodorják kitűnő regényhősünket. John Reed elfogja az amerikai milliomos hálószobájának tolvaját, de Edgar Pipe nem szalaszthatja el a kínálkozó alkalmat, elvégzi a pénzszekrény tolvajának munkáját is és megindul a hajsza, amelynek során kíméletlen hivatalos detektívek és readingi fegyőrök együttműködése, csirkefogók emlékezete révén John Reed és Edgar Pipe figurája egybeolvad és megkapja a poissyi fegyintézet elegánsnak nem igen nevezhető, csíkos, elől-hátul nagy számmal díszített egyenruháját. Éppen akkor, amikor… de ezt nem áruljuk el.
       Míg idáig eljutottunk, mennyi minden történt?! A párizsi élet remek alakjai táncoltak a Reed-iroda munkájának színes, változatos, mulatságos nagy filmjében, egyik érdekes fordulat a másikat kergette, mindig beretvaélen táncolt a helyzet, egészen addig, míg le nem fordult a beretvaélről…” (Pesti Napló, 1933. szept. 17).

       Nem árulunk el nagy titkot, ha elmondjuk, hogy a Hajsza a detektív utánban még viccelődve, de előkerül Dickson személye, mikor említik Reednek a nevét:
     „– Nekem mindig nagyon tetszett ez a mesterség. New Yorkban alkalmam volt Allan Dicksonnal, a híres angol detektívvel megismerkednem. Ismeri maga is?
     – Kitűnően.
     – Talán már dolgoztak együtt?
     – Hogyne, előfordult ez is.
     – Azt hiszem, ő fogta el annak idején azt a gazember Edgar Pipe-t. Bármit mondjanak is az emberek, nagyszerű fickó volt ez a betörő és ötletességben senki sem tudta felülmúlni.
     – Azt mondják – szólalt most meg Teréza –, hogy nagyon csinos fiú volt. A nők bolondultak érte.
     Híztam a büszkeségtől. Tehát vannak még emberek, akik becsülik személyemet.”

***

        Arnould Galopin-tól magyarul hat regény jelent meg. Szerencsére négy éppen a híres bűnügyi sorozataiból, és azokból is a 2-2 jelentősebb. Ha csak a sci-fijeiből vagy a kalandregényeiből adtak volna ki magyarul, úgy felesleges lenne posztot adni szerzőnknek. A franciáknál, a klasszikus krimik kedvelői közt, kezd újra népszerű lenni Galopin, ami szintén indokolja ezt az írást. Tehát a 6 regénye:

1. A vöröstéglás villa rejtélye, A Magyarság kiadása, 1927. ford. Bartók Irén [La Ténébreuse Affaire de Green Park, 1910] (Allan Dickson 1)

2. A vörös szandál, Pantheon, 1927. ford. Gedeon Jolán [La Sandale rouge, 1914] (Allan Dickson 2)

3. A milliomos titka, Pesti Hirlap könyvek 125-126. (1-2. köt.), 1930. ford. Halasi (Fischer) Annie (²Markunion, 1990) [Mémoires d'un cambrioleur retiré des affaires, 1922] (Edgar Pipe 1)

4. Hajsza a detektív után, Athenaeum, 1933. ford. Pálmai Jenő (²Markunion, 1990) [La Résurrection d'Edgar Pipe, 1933] (Edgar Pipe 2)

5. Xa-xa: kalandos történet afrikai meseországokban, Filmek Könyve 2., 1921 [La cité perdue, 1921]

6. Doktor Omega, Multiverzum kiadó, 2023. ford. Kamocsay Ildikó [Le Docteur Oméga, 1906]

      A "Doktor Omega" a legújabb megjelenés magyarul Galupintól. A regény ajánlója: "Doktor Omega, a titokzatos feltaláló két alkalmi társával útra kel, hogy egy saját készítésű űrhajóval eljusson a Marsra. A bolygón az őrült tudós, a kalandor és a kétbalkezes asszisztens sok furcsasággal találkozik, és közülük nem a marslakók a legfurcsábbak: útjukat szörnyek és más furcsa lények kísérik, így doktor Omegának minden tudását latba kell vetnie, hogy megbirkózzanak az újabb és újabb kihívásokkal. Ráadásul egy marslakók közötti háborúba is belekeverednek, amely azzal a veszéllyel fenyegeti őket, hogy soha többé nem térhetnek vissza a Földre...
Arnould Galopin a fantasztikus irodalom egyik első Mars-utazását alkotta meg 1906-ban, nemcsak tisztelegve ezzel H. G. Wells és Jules Verne munkássága előtt, de nagy hatást gyakorolva olyan későbbi sci-fi hősökre, mint a legendás Doktor Who. A Doktor Omega igazi retrofuturista klasszikus, amelynek első magyar fordítását Armand Rapeno illusztrációival tartja kezében az olvasó."

    A regényein kívül még egy novelláját találtam magyarul:

1. Halálfélelem, Magyarság, 1932. okt. 23. ford. Szakács László

A Xa-xa egy novellizáció volt Galopin részéről. Ugyanis az amerikaiak forgattak egy 15 epizódos mozifilmet The Lost City címmel 1920-ban, aminek főszerepét Juanita Hansen, George Chesebro, Frank Clark játszotta és A.E. Martin rendezte. A film alapján írt egy 12 füzetből (összesen 240 oldalas) álló regényt Galopin. Ezt fordították magyarra (93 oldalon). A Projectograph már 1921 februárjában megjelentette a könyvet magyarul, mig az amerikai dzsungelfilm márciusba került a magyar mozikba (és meglehetős sikere lett).