Szórakoztató irodalom

EZ A KÖNYV költői alakban valódi történetet állít az olvasó elé; a költészeti elem csak arra szolgál, hogy a történések valódi jelentősége kidomborodjék és lelkünkbe hatoljon. Azért ki is marad az elbeszélő részből mindaz, a mi ebből a szempontból nem lényeges, sőt esetleg zavaró. A nemzeti fejlődés mint egész és a királyságnak szerepe abban, hogy ilyen egésszé, ilyen egységgé váljon: ezt akarta szerző plasztikával és színgazdagsággal olvasói elé állítani. Amennyire megítélni tudom, a történeti hűség ellen soha sem vétett, sőt gondosan alkalmazkodott a tudományos kutatás eredményeihez; de nagyobb súlyt fektetett azoknak a belső erőknek kiéreztetésére, melyek az eseményeket előidézték és irányították, mint az eseményekre magukra. Hogy pedig azt az egész nagyszerű fejlődési folyamatot, amelyet a szó igaz értelmében nemzetünk történetének nevezhetünk, egy ifjúval szemlélteti akit az mindenkinél jobban érdekelhet, az a műnek egészen különleges jelleget kölcsönöz. Az az ifjú így önkénytelenül is közelebb jut az olvasmány tárgyához; érzi, a mint hogy éreznie kell, hogy valamikor, talán nem is oly nagyon távoli időben, hivatva lesz ennek a történelemnek élő folytatására erős befolyást gyakorolni, a miért is át kell értenie, nem csak ismernie, de nem is csak átértenie, hanem főleg átéreznie a nemzet lelkében működő rugókat. Meg kell tanulnia, úgy hogy az öntudatának második természetévé váljon, hogy a királyság intézménye csak a nemzettel való összeforrottságban lehet tényező a nemzeti történet kialakításában; mert, a mit a Szent Korona tana közjogilag felülmúlhatatlan nagyszerűséggel megformulázott: a királyi hatalom és a nemzeti jogállomány elválaszthatatlan szervi egységét, azt történetünk minden lapja, jóban-rosszban, mint élő valóságot hirdeti; jóban, a mikor a szerint – rosszban, a mikor ellene cselekedtek Találja meg tehát ez a könyv az utat olvasóinak, főleg pedig „egy” olvasójának, értelméhez, szívéhez; az eredmény csak jó lehet. Ezért adom neki kész örömmel ezt a néhány szót útlevélül. Budapest, 1925 november havában. APPONYI ALBERT. További információk

Részlet az e-könyvből: "Martin, az új pincér megrezzenő térdekkel fülelt a műpálmafa mögül, amely a tejivó lagymatag légkörében, sárgult hegyű kardlevelekkel bóbiskolt. Egek! Két vendég csendes beszélgetését leste. A fekete bajuszos, aki rózsaszín nyakkendőjét keskeny átmérője után kaphatta emlékbe, egy kalap vagy selyemruha szalagjai közül, félszemét laposra húzta, és komoran így szólt: – Warinsnak estére meg kell halni! – Rendben van – felelte a másik. Ez kék csíkos inget viselt, egyetlen mogyoró nagyságú kávéfolttal a jobb oldalán. A kávéfolt kicsiny volt, csaknem divatos. – Warins halála csak egy jól irányzott szúrás dolga. – És a pisztoly, az kutya? – Nem kutya, de hangfogó kell rá. Ez bonyolulttá teszi az ügyet. Maradjunk csak egy pompás, jól irányzott tőrdöfésnél. A pincér már ment volna, hogy intézkedjék, de térdei olyan sűrű tremolóban rezegtek, hogy erőt kellett merítenie. És amíg merített, addig a két gyilkos tovább beszélt. – Hát legyen tőr! Esetleg görbe késsel a fejét levágni. Mi? – Nem rossz. De akkor délután kell Warinst megölni, mielőtt Maud megérkezik. Lehet, hogy itt mégis pisztoly lesz az igazi. – És hová lehet elrejteni az áldozatot? – Ez igaz! Hiába töröm a fejemet dél óta, nem jut eszembe alkalmas hely a Warins teteme számára. – Ha most megbeszéljük, akkor én levágom, mint a pinty…" További információk

Részlet az e-könyvből: "Már majdnem minden együtt volt a bűntényhez: a tettesek, a hatalmas örökség és az áldozat. Csak egy holttest hiányzott. Viszont gyilkosság hulla nélkül még a technika mai fejlettsége mellett is szinte elképzelhetetlen. Hogy a csudába szerezzen be valaki magánúton egy tetemet? Kétségtelen, hogy elhunyt embertársaink porhüvelye nem képvisel különösebb értéket, hiszen naponta tapasztalhatjuk, hogy élve sem valami féltett kincs, és mégis, ha arról van szó, hogy az embernek egy hullára lenne szüksége, kiderül, hogy ilyesmit majdnem lehetetlen szerezni..." További információk

Harry Afford, Chelford grófja az ősi birtokon álló kastélyban él, és megszállottan kutatja az ősök által elrejtett kincset. Nem is annyira az ötven aranytömb, mint inkább a csodálatos életelixír érdekli, amely – képzelt – betegségeit meggyógyíthatná. Sikerül-e elvennie a szomszédos birtok úrnőjét? Ki találja meg végül a kincset? Tényleg varázsital-e a varázsital? Ki a titokzatos fekete kísértet, aki gyakran feltűnik a kastély környékén? A fordulatos, izgalmas regény minden kérdésre választ ad. További információk

Részlet az e-könyvből: "A tomboló vihar odafenn az őserdőt és a sziklacsúcsokat ostorozta, de hatalma nem terjedt ki a mélységre is, hol az óriás fenyők mozdulatlanok maradtak az éjjeli sötétben. Itt sem volt azonban csend, mert a folyó vize oly nyugtalanul csapkodott és háborgott medrében, hogy csak egy végtelenül éles fül hallhatta volna meg, hogy két magányos lovas halad a folyó partján lefelé; látni nem lehetett őket. Ha világos nappal lett volna, bizonyára magukra vonták volna minden egyes szembejövő csodálkozó pillantását, de nem netalán öltözékükkel vagy felszerelésükkel, hanem azért, mert mindketten valóban ijesztően magasak voltak. Sokáig lehetett volna a földgömb összes országaiban keresgélni, hogy két, ilyen egyformán magas és egyformán szikár alakra bukkanjon az ember." További információk

Részlet az e-könyvből: "– Babonás Borcsa! – zsörtölődött a kicsi, és haragosan igyekezett eltolni maga elől az öreget. – Még hogy ne nézzek oda! Csak azért is odanézek! Éppen azért, mert nem lakik ott senki! Meg akarom tudni, ki jár az elzárt szobákban! Most nem sikerült, mert alig egy pillanatig állt csak az ablaknál s már el is tűnt, de máskor majd csak meglátom. Én azt hiszem, nagyanya szobalánya volt, annak olyan fehér a képe… – Emma? Ő ugyan aligha megy még a tájékára sem azoknak a szobáknak. Eleinte ő is kételkedett a kísértetben. A kételkedése azonban csak addig tartott, amíg egy szép nap szemtől szembe találkozott vele. Hanem, ha tudni akarod, megmondhatom neked, ki jár fönn. A gránátköves Dorottya asszony, akinek a vörös kárpitú szobában lóg a képe. Nem találja nyugtát a föld alatt, ő kísért régi lakosztályában. – Vén Borcsa, már százszor megmondta neked Zsófi néni, hogy ne riassz bennünket, gyerekeket efféle ostobaságokkal. Nem látod, öcsikém hogyan fél? – porolt bosszúsan Gitta. Karjával gyengéden átölelte öccse nyakát és a reszkető, rémült fiúcskát anyás gonddal csitította: – Ne félj, öcsikém, és ne hidd, amit ez a buta Borcsa itt összevissza beszél. Nincsenek kísértetek. Aki kísértetekről fecseg: hazudik." További információk

Részlet az e-könyvből: "Erdei út vezet Alebiországba. Erdőkön és mocsarakon át kanyarog, sűrű csaliton és búján zöldellő lombokon visz keresztül alig észrevehető ösvény. A nagy folyamnak nincsen olyan mellékfolyója, amely megmutatná az utat Alebiországba, ahol – mint ahogy a híre járja – vad és ismeretlen törzsek laknak, s ahol furcsa varázslatokkal és különös szokásokkal találkozik az ember. Itt, ezen a földön folyik a Gyémántfolyam. Egyszer egy fehérember vezetésével útra kelt egy expedíciós karaván ebbe az istenverte országba. Egy októberi reggelen, part menti gőzösön érkezett meg; teherhordókat és óriási mennyiségű mindenféle készleteket hozott magával. Négyen voltak, négy fehérember, akik közül az egyiknek fölöttébb nagy volt a tekintélye: középkorú, magas-termetű, széles vállú, vidám, barátságos arcú férfi volt. A négy férfi egyike egyáltalában nem titkolta, hogy nem volt szándékában, hogy az expedícióban részt vegyen. Ez is nagytermetű volt, de nehézkesebb testalkatú és formátlan arcú. Amíg a karaván az útra való nekikészülődéssel foglalatoskodott, addig ő azzal töltötte az időt, hogy óriási szivarokat szívott és az időjárást káromolta. Néhány nappal az expedíció útra kelése előtt félrevonta a vezetőt. – No, Sutton, – mondta – a dolog egy halom pénzembe került, és igazán nem szeretném, ha most ezt a maga valamiféle esztelensége miatt elveszíteném. Ezt egészen nyíltan megmondom önnek, és nincs oka, hogy ezért megharagudjék. Ha majd felfedezte a bányát, hát mintaköveket kell magával hoznia, de mindenesetre ott, a helyszínen alapos méréseket kell eszközölnie. Azt nem tudom, hogy hol a folyam. De hát magánál van az a vázlatos térkép, amelyet a portugál adott át nekünk…" További információk

Részlet az e-könyvből: "A marseillei rendőrkapitány előszobájába udvariasan nyitott be egy középkorú, erőteljes férfi, akinek egyenes, büszke tartása az elegáns polgári ruhában is elárulta katona-voltát. Barna arcáról a zuáv-csapatok valamelyik tisztjének lehetett volna tartani, ha a piros fez, melyet félrecsapva viselt, nem mutatta volna, hogy török. A szolgával beküldte névjegyét a rendőrkapitánynak, aki ezt olvasta róla: YERBA EZREDES a párisi török nagykövetség katonai attaséja. Természetes, hogy az előkelő látogatót azonnal bevezették a rendőrkapitányhoz, aki udvariasan megkínálta őt hellyel és előzékenyen kérdezte: – Miben lehetek szolgálatára, ezredes úr? – Nagyon bizalmas és kényes dolog hozott ide, – kezdte a török, – de az ön kipróbált zsenialitása, melyről már annyit hallottam, reményt nyújt arra, hogy a látogatásom teljes eredménnyel fog végződni… A marseillei rendőrkapitány hízott ettől a dicsérettől és nagyképűen fölfújta magát, miközben a ravasz és hízelgő török így folytatta: – Nagyszabású, körmönfont lopásról van szó, amely azonban: és ez a különös! lehet, hogy nem is lopás… – Ezt nem értem! – vágott közbe a rendőrkapitány hüledezve. – Lopás, és mégse lopás? – Azonnal megmagyarázom, – mosolygott a török. – Íme, az előzmények. Két fiatal francia bejutott valahogy a Yildiz-kioszkba s a fölséges Abdul Hamid megajándékozta az egyiket a gyémántos Medzsidje-rend csillagkeresztjével, melynek három-négy millió frank az értéke… " További információk

Részlet az e-könyvből: "Alma néninek azonban aggodalmai voltak. London veszedelmes város, tele rossz emberekkel, és elhagyatott utcáin, néptelen fasoraiban mindenféle veszedelmek fenyegetik a tapasztalatlan falusiakat. – Sok esztendővel ezelőtt én is voltam ott. kedvesem, éppen abban az időben, mikor az a rettenetes Négy Igaz Ember garázdálkodott a városban – magyarázta, és Mirabel, mivel nagyon szerette a nénjét, türelmesen hallgatta a már annyiszor elmesélt történetet. – Ez a négy félelmetes ember egész Londont terrorizálta. Senki sem járhatott éjjel a városban teljes biztonságban, senki sem tudhatta, hogy hazakerül-e élve… És ha elgondolom, hogy a hatóságok még büntetlenséget is biztosítottak nekik! Valósággal biztatták, ösztönözték őket a gazságokra!" További információk