Carolyn Wells
(1862-1942)

Carolyn Wells egy amerikai írónő volt. Jó körülmények közt nevelkedett Rahway-ban. Nevét mára jobbára elfeledték, de mintegy 170 könyvet írt életében.
    Fiatalabb korától verseket, humoros történeteket, rejtvényeket írt, amiket összegyűjtve a 19. század végén több könyvben adott ki. Az 1920-30-as években a helyi könyvtárban dolgozott. Az 1900-as évek elejétől egy csomó gyerekeknek szóló könyvet adott ki. Somogyi György a Világirodalmi lexikon 17. kötetében a C. Wells címszó alatt a következőket írja: "Első könyvét állítólag hatéves korában írta, mikor skarlátbetegsége következtében elvesztette hallását. Kizárólag magánúton és autodidaktaként tanult. Családi könyvtárának köszönhetően állította össze legismertebb művét a The Nonsense Anthology-t ('Értelmetlenségek antológiája', 1902), amelyet hamarosan a paródia, a szatíra, a „szellemesség" és a „humoros vers" antológiái követtek." (1994).
   Wellsre ma már elsősorban úgy emlékeznek, mint a detektívregények korai írójára és szaktekintélyére. Leghíresebb nyomozója, Fleming Stone több mint 60 regényben szerepel. Carolyn azt állította, egyszer hallatta Anna Katharine Green egyik krimijét, a That Affair Next Door-t (1897) felolvasni (magyarul: Titokzatos halál, 1926), és azonnal magával ragadta a bűnügyi rejtély megfejtése.

Keszthelyi Tibor két amerikai krimi írónőt említ meg könyvében: „Két termékeny nőírót kell számon tartanunk az Újvilágból, akiknek ugyan már csak kevés könyve élvezhető, mégis figyelemre méltóak. Egyrészt, mert korukban „divatdiktátorok” voltak, másrészt, mert a két világháború közti nemzedékre nagy hatást gyakoroltak. A fontosabbik, Carolyn Wells mintegy 70 történet szerzője. Fleming Stone nevű nyomozója Sherlock Holmes-i bélyeget visel. A népszerűbb Mary Roberts Rinehart, a többször megfilmesített és sok nyelven kiadott Csigalépcső meg A bőregér és félszáz egyéb alkotás írója. Wells gondolatébresztő, Rinehart az érzelmeket kavarja fel: sötétben nyikorgó ajtók, némán mozduló kilincsek, a falon suhanó árnyékok, elvágott telefondrótok, kialvó lámpák a szabályos kellékei.” (1979). Keszthelyi még azt is megjegyezte, hogy Caroline Wells A kísérteties üreg című történetében az elsők közt ajánlotta a megoldást arra a helyzetre, hogy egy bezárt szobában a rendőrség behatolása után kerül sor a gyilkosságra.

2024-ben jelent meg az első Wells-életrajz, Rebecca Rego Barry-tól a The Vanishing of Carolyn Wells című mű, aminek már az elején elmeséli, miként kezdett bele a "nyomozásokba egy elfeledett krimiíró után". Rebecca arra volt kíváncsi, hogy egy olyan krimiíró, mint Carolyn Wells, aki a maga idejében egy krimi regény fenomén volt, míg Agatha Christie nem, az hogyan tudott így elfelejtődni? Ugyanakkor Rebecca könyve legalább annyira szól az ő kutatásáról Carolyn Wells után…

Érkezett egy recenzió, nem is akárhonnan, az életrajzról. A The Washinton Post cikkírója, Michael Dirda adott kritikát a könyvről: Agatha Christie she was not, but Carolyn Wells was a mystery novel phenom (2024 márc. 8). Dirda nem akárki, ugyanis a híres lap Book World rovatának Pulitzer-díjas vezetője, aki angol nyelvből diplomázott, és Edgar-díjat kapott az On Conan Doyle c. kritikai tanulmányáért.

Dirda szemére veti Barry-nak, hogy semmilyen ösztönzést nem kapunk tőle arról, hogy érdemes-e még elővenni Wells könyveit. Számos krimijét említi, de egy kivételével egyikről sem mond semmilyen saját véleményt, hanem a korabeli sajtó ömlengő, lelkendező ajánlásait idézi minduntalan. Dirda szerint Wells tele volt klisékkel, bevált „receptekkel”, amit minden könyvében alkalmazott. Iparos módjára gyártotta az évi 3-4 regényt. Ami akkor talán új jelenség lehetett, ma az amerikai „háziasszonyok” sorba írják a hideglelős, egymástól ellesett krimiket, jó pénzért, a családi kassza javára, egy bevált recept alapján, s az olvasóik is szintén nők. Persze, nem csak nők léphetnek így a bűn útjára, csak megemlítem a magyar Leslie Lawrence-t, aki iparszerűen gyártja krimijeit, fájdalmasan klisésen, s ha olvastad a Sindzse szemét (1983), szinte mindent olvastál a szerzőtől (nagy csalódás volt, amit okozott!). Betty Francis kritikus szerint Wells regényei „tele vannak satnya prózával, gyenge jellemvonásokkal, valamint logikai és józan ész hibáival”.

Csak megemlítem, hogy a Magyarország 1914-es ajánlója mennyire hozsannázóan mutatja be szerzőnket: „Az illusztris írónő legújabb regényében eredeti tehetségének minden előnyét fényesen csillogtatja. Pompásan felépített, mesterileg szőtt és drámailag kiélezett cselekménye mellett kifogástalanul megrajzolt jellemeket nyújt és előkelő irályával, föl-fölcsillanó, egészséges humorával mindvégig tiszta élvezetet nyújt olvasóinak, akiknek figyelmét és érdeklődését a legelső betűtől az utolsóig leköti. Közönségünk bizonyára elismeréssel fogadja majd tőlünk a szenzációs regény bemutatását.”

*

Az első bűnügyi témájú regénye Wellsnek a The Clue („A rejtély kulcsa”) 1909-ben jelent meg, amiben meg is alkotta leghíresebb detektívjét, Fleming Stone-t. 61 regényt írt hősével, a két utolsó regényt Stone-val a halála évében, 1942-ben adta ki (Murder Will In és a Who Killed Caldwell?). Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Fleming Stone már felbukkant The All-Story Magazine 1906 májusi számában a The Maxwell Mystery c. negyven oldalas kisregényben.

Rajta kívül is volt még sorozatkaraktere: Alan Ford (2 regény), Pennington Wise (8 regény), Lorimer Lane (2 regény) és Kenneth Carlisle (3 regény), de ők gyakorlatilag eltörpülnek Stone alakja mögött. Mike Grost írja róla: „De Wells megközelítése lehetővé teszi az egyszerű, kielégítően logikus nyomozói munkát is. Fleming Stone megjelenik, nyomokat talál, gondolkodik egy kicsit, és megoldja az ügyet. Nem időzik, nem ködösít, nem tesz tudálékos, rejtélyes megjegyzéseket, miközben elrejti gondolatait a rendőrség és az olvasó elől. Nem, csodálatra méltó logikával és gyorsasággal oldja meg a bűntényt.” Balra adom a Fleming Stone-ról azt az illusztrációt, amit az 1912-es A Chain of Evidence c. regényben közöltek.

Howard Haycraft amerikai krimi-esztéta sokkal elnézőbb Carolyn iránt, mint Dirda. Haycraftot egyébként nem rég idéztük Leblanc kapcsán, közreadta az alapvető krimik listáját (melyek 1748 és 1952 közt jelentek meg). Erre felkerült az első Stone-regény, a The Clue. Mike  Grost a saját száz legjobb detektívregény listájára vette fel Wellstől a Raspberry Jam (1920) c. regényt, ami a 11. Fleming Stone regény.

A regény egy bezárt szoba rejtély: Madeleine Van Norman az állam legkapósabb fiatal nője, egy igazi szépség, aki hamarosan komoly vagyont örököl. Számtalan kérője között különös döntést hoz: beleegyezik, hogy hozzámegy egy begyöpösödött, unalmas figurához, aki mást szeret. Az esküvő előestéjén Madeleine bezárkózik szobájába, hogy átgondolja, mit fog tenni, majd reggel kegyetlenül meggyilkolva találnak rá. A háztartás minden tagja gyanúsított, de senki sem érti, hogyan tudott a gyilkos besurranni Madeleine hálószobájának zárt ajtaján. Miközben a város a gyanú és a félelem örvényébe kerül. (jobbra lásd a meghalt lányt, amint felfedezik a bezárt szobában)

A regény vége felé (a 21. fejezetben) kerül elő csak Fleming Stone figurája. A történet addigi szereplői nem voltak megelégedve az addigi nyomozással, s felvetődik köztük, hogy új nyomozót bíznak meg:

„Carleton volt az, aki Fleming Stone-t javasolta. Személyesen nem ismerte a férfit, de olvasott és hallott arról a csodálatos munkáról, amelyet országszerte híres ügyekben végzett.
    Természetesen mindannyian hallottak Fleming Stone-ról, és mindannyian hálát éreztek Willard iránt, akinek vagyona lehetővé tette, hogy a nagyszerű nyomozót alkalmazza.
    Fairbanks úr nem vesztegette az időt, hanem azonnal írt Fleming Stone-nak, és azt a választ kapta, hogy néhány napon belül Mapletonba érkezik.”

Majd meg is érkezett hősünk, akit így írt le: „Fleming Stone igen vonzó személyiség volt. Közel ötvenéves volt, őszülő hajjal és kedves, fogékony arccal. A vacsoránál mindenki csodálatát kivívta tapintatával és érdekes beszélgetésével. Az asztalnál nem esett szó arról az ügyről, ami miatt jött, de most a könyvtárban összegyűlt társaság úgy érezte, hogy eljött az ideje, hogy beszéljenek a dologról.”

Csak Stone-ban van meg az a képesség, hogy az egyetlen, mindent eldöntő nyomot felfedezze, amit addig senki nem vett észre… Ez a mélyszürke szemű detektív, ez a Stone, zseniálisan tudja összerakni a legapróbb részleteket is egy rejtély kiderítésében. Modern tudományos módszereket is bevet, mint a mikroszkóp a nyomozásban. Rendszerint a regény vége felé tűnik fel, hogy megoldja az adig kibogozhatatlannak tűnő rejtélyt, s mindig talál olyan nyomot, amit más nem vett észre...

A sorozat második regényében, a The gold bag-ban (1910) már az elején emlegetik Stone zsenialitását, de csak a 20. fejezetben kapcsolódik be rejtély megfejtésébe. A harmadik regényben, A Chain of Evidence-ben is a 20. fejezetben jön elő. A negyedikben, a The Maxwell Mystery-ben pedig a 21. fejezetben. Ezt azért mondtam el, mert Carolyn Wellstől mindössze három regény van magyarul, és abból kettő a Fleming Stone sorozatból.

Fleming Stone:

1. A kalaptű, Magyarország (napilap), 1914. [A Chain of Evidence, 1912] (Stone 3)

2. Titokzatos gyilkosság, Tolnai regénytára, 1929. ford. Moly Tamás [The Maxwell Mystery, 1913] (Stone 4)

Lorimer Lane:

3. Ki tette?, Délibáb, 1927/1-14. sz. (14 részben) [More Lives Than One, 1923] (Lane 1)

A kalaptű egy klasszikus bezárt szoba rejtély: Egy férfit meggyilkolva találnak egy bezárt manhattani lakásban, amelynek egyetlen további lakója az unokahúga és egy cseléd volt. A gyanúba keveredett unokahúg ellen vádat emelnek, hacsak Otis Landon, a szemközti lakás fiatal ügyvédje nem tudja felderíteni a valódi gyilkost. A nyomok - egy széfkulcs, egy kalap nélküli női kalaptű, egy vasúti menetrend és két music hall jegy - mind más-más személyre mutatnak, akik közül egyik sem követhette el a bűntényt. Ezekből a nyomokból Landonnak a neves nyomozó, Fleming Stone segítségével kell összekovácsolnia azt a bizonyítékláncot, amellyel elítélheti a gyilkost és bizonyíthatja az unokahúg ártatlanságát. Mike Grost ezt a gyengébb regényei közé sorolja, ami egy egyszerű fogásra támaszkodik. És amellett, hogy egy lehetetlen bűnügy, tartalmaz egy egyszerű alibi-rejtvényt is.

A Titokzatos gyilkosság is egy bezárt szoba rejtély, lehetetlen bűncselekmény: a vendégek a Maxwell Chimneysben, Alexander Maxwell kastélyában gyűlnek össze egy hétvégi piknikre és társasjátékozásra. Egy táncos mulatság közben meggyilkolják Alexander unokaöccsét, Philip Maxwellt. A gyilkos fegyvert hamar megtalálják a holttest mellett fekvő, öntudatlan nő kezében, akit vállon lőttek. Felbérelnek egy helyi nyomozót, akit az egyik vendég, Mr. King segít a nyomozásban. Mindenki gyanúsított, és a nyomok váltakozva gyanúba keverik az egyik vendéget, majd a másikat. Végül az amatőr detektívek a híres nyomozót, Fleming Stone-t hívják segítségül, hogy megoldja a rejtély darabjait.

A Ki tette? c. detektívregény a Lorimer Lane sorozatának első darabja (viszont a sorozat összesen két regényből áll). Az 1920-as évek New Yorkjának bohém negyedében egy jelmezbálon meggyilkolnak egy nőt. Annak ellenére, hogy a mulatság meghívottja - senki sem tudja, ki az áldozat. Itt is, akár a Stone regényeknél, a sorozatkarakter a regény vége felé bukkan fel. Mikor elhatározzák a szereplők, hogy egy kommolyabb magándetekívhez, Lorimer Lane-hez fordulnak, hogy vegye kézbe az ügy kibogozását. A regényt az 1927-ben indululó Délibáb nevű színes hetilap közölte, az első számától. A fordító nevét itt sem közölték, de a magyar fordítás az eredeti regény második fejezetétől indul.

***

Wellsnek több történetét megfilmesítették a némafilmkorszakban. Az egyik az 1913-ban készült The Mystery of West Sedgwick, amiben Fleming Stone-t az akkor 35 éves Bigelow Cooper játszotta (lásd fentebb). Az 1916-os The White Alley-ban pedig az akkor 29 éves Hugh Thompson.

Lent: a The Mystery of West Sedgwick-ből egy jelenet, amin háttal áll nekünk Fleming:

***

Még meg kell említenem, hogy Carolyn nem csak regényt, de nagyon sok novellát is írt, kora divatos magazinjaiba, mint a: Metropolitan Magazine, The Saturday Evening Post, Harper’s Magazine, Adventure, The Argosy és hasonlók. De a bűnügyi novellái a kor nagyobb pulp magazinjaiba is bekerültek, mint a: Detective Story Magazine, Mystery, The Illustrated Detective Magazine, Thrilling Detective, Complete Detective Novel Magazine és mások. Ezekben is feltűnt Fleming Stone, sorozatregényként.

Volt egy érdekes próbálkozása Wellsnek: „Tévedhetetlen Detektívek Nemzetközi Társasága”, a történelem első szuperhőscsapata. Elnöke Sherlock Holmes (Arthur Conan Doyle), tagjai Arsene Lupin (Maurice Leblanc), Arthur J. Raffles (Ernest William Hornung), a Gondolkodógép (Jacques Futrelle), Auguste Dupin (Edgar Allan Poe), Vidocq-Lecocq (Emile Gaboriau), Rouletabille (Gaston Leroux), Craig Kennedy (Arthur Reeve), Luther Trant (William MacHarg és Edwin Balmer), Ebenezer Gryce (Anna Katharine Green) és Dr. Watson (Arthur Conan Doyle). A Fakír Steet-i főhadiszállásukon várnak egy hozzájuk méltó ügyre. Amikor ez megtörténik, kölcsönösen összefogják intelligenciájukat, hogy megoldják a rejtélyt. De a megoldásaik... furcsák. Carolyn öt ilyen novellát írt:

The Adventure of the Mona Lisa (1912); Sure way to catch every criminal. Ha! Ha! (1912); The Adventure of the lost baby (1913); The Adventure of the clothes-line (1915); Cherchez la femme (1917). Ezek amolyan utánzat paródiák (pastichék), humoros krimik. Az írónő úgyszólván elsőként alkalmazta a krimiirodalomban, hogy a különböző szerzők hőseit összehozta egy csapatban. Ezt a szituációt crossovernek, keresztkapcsolatnak nevezik az irodalomban. Akik látták a Meghívás egy gyilkos vacsorára c. 1976-os amerikai filmet, ott valami hasonló történik: egy vacsorára hívják meg más történetekből ismert öt híres nyomozót. De itt már a nyomozók paródiáját is látjuk egyben, hiszen még a nyomozók nevét is elferdítették, de tudjuk, hogy Charlie Chan-ról, Miss Marple-ról, Sam Spade-ről vagy Hercule Poirot-ról van szó.

A felvidéki Benyovszky Krisztián több kötetnyi tanulmányt tett le a krimikről, szintén írt érdekeseket ezzel kapcsolatban: „Jess Nevins idézett cikkében ezen kívül egy amerikai írónőnek, Carolyn Wellsnek (1862-1942) nemcsak a bűnügyi tárgyú, hanem általában a crossoverek történetében betöltött szerepét emeli ki. Ő volt ugyanis az, aki a Society of Infallible Detectives (Tévedhetetlen Detektívek Társasága) kitalálásával megteremtette az első populáris zsánerhősöket tömörítő team up sorozatot, számos későbbi hasonló jellegű képregény és film(adaptáció) előzményét. A Fakir Streeten székelő társaság elnöki posztját Sherlock Holmes tölti be, s a tagok között találjuk többek között Dr. Watsont, Dupint, Lecocq-ot, Lupint, Vidocq-ot vagy Jacques Futrelle Gondolkozó Gépként emlegetett Van Dysen professzorát is. Az első novella 1912-ben jelent meg a The Century Magazine januári számában (The Adventure of the Mona Lisa), melyet aztán 1917-ig négy további követett. E rövid történetek tulajdonképpen paródiák. Holmes levezetései meredekek és légből kapottak, ami viszont nem akadályozza Watsont abban, hogy mindannyiszor lelkes dicsérő szólamokban törjön ki, amikor mestere a többiek megoldását fölényes és gúnyos mosoly kíséretében félresöpörve kinyilatkoztatja az igazságot. A befejezés azonban minden esetben kijózanító, mivel a rendőrségnek sikerül megoldania az ügyeket, vagy a tettes tesz beismerő vallomást, aminek tükrében a briliáns nyomozó elmék minden dedukciója tévesnek bizonyul - az elnökét is beleértve. Több példa is azt támasztja alá, hogy a krimiszerzők később is szívesen folyamodtak a team up eljárásához: különböző ürüggyel összehozták (alkalmilag vagy formálisan) a legnépszerűbb detektíveket, hogy aztán „egymásnak eresszék" őket, és rejtvényfejtő képességeiken túl kooperációra való készségüket is próbára tegyék. S mivel többségükben öntörvényű, különc és nem egyszer meglehetősen hiú figurákról van szó, a végeredmény általában nem a harmonikus együttműködés, hanem a drámai és komikus jelenetekkel egyaránt tarkított presztízsalapú versengés formáját öltötte. Így volt ez már Carolyn Wells történeteiben, s ezt látjuk Barsi Ödön Egy lélek visszatér (1947) című úttörő regényében, illetve az alább említendő olasz és szlovák példában is.” (Keresztül-kasul a szövegeken. Szempontok az irodalmi crossover meghatározásához, Helikon, 2016/3. sz.).

***

Amennyire népszerű volt Carolyn Wells a maga idejében, olyan módon felejtették el az olvasók utána. Iparos volt, nem művész, a kor egyik jelensége. Hogy érdemes-e elővenni némelyik regényét? Erre azt mondom, az idő vasfoga igazságos volt vele szemben. Wells munkásságát, régi nagy hatását inkább krimi történelmi szempontból vettem elő, tárgyaltam. Olyan elavultak mára a művei, mintha a század eleji Nick Carter vagy Tom Pick füzeteket kellene olvasnunk!

Pedig Wells kétségkívül intelligens nő volt, amit a humoros történetei, rejtvényei is mutatnak, de a bűnügyi regényeinél, mintha valamiféle mákonyba mártotta volna a tollát a megírásukkor. Nyilvánvalóan tisztában volt, hogy kétes értékű populáris regényeket ír. Igyekezett megfejelni a lehetetlen bűnügyet bemutató regényt egy romantikus szállal. Elnyújtott, színpadias jelenetek, gyenge karakterek, mesterkélt nyelvezet, unalmas és idegesítő párbeszédek, unalomig ismert sablonok, szándékosan lelassított cselekményfolyam jellemzik. Alapvető hibát követett el, már az első, Fleming Stone regényben a The Clue-ban a főhős olyan nyomok alapján oldja meg a rejtélyt, ami előtte nem lett az olvasó elé tárva. Holott S. S. Van Dine szerint ez az egyik fontos eleme kellene legyen a tökéletes bűnügyi regénynek.

Érdekes viszont, hogy Wellst az ötletei miatt a krimitörténelem értékeli! Nemcsak Haycraftról beszélek, hanem például Douglas G. Green, aki megírta John Dickson Carr életrajzát, hogy Carr Wells egyik legnagyobb csodálója volt! Az aranykori detektívirodalom tekintetében a mi vezérfonalunk Michael E. Grost írásai, akire az előbb hivatkoztunk. Ő szerinte Wells bűnügyi regényei számos elemét tartalmazzák olyan dolgoknak, amikről mi azt hisszük, hogy csak az aranykori detektívirodalomban bukkannak fel, tehát 1920 után olyan szerzőknél, mint Christie, Carr, Queen, Van Dine vagy Gardner. Így méltatja szerzőnket: „Wells minden bizonnyal az intuicionisták közé sorolható. Az All Story magazinban kezdett publikálni, az egyik korai pulp magazinban, amelyben Mary Roberts Rinehart munkái is megjelentek. De munkássága nem is különbözhetne jobban Rinehartétól. Semmi nyoma Anna Katherine Green hatásának, sem az Arthur B. Reeve-féle tudományos detektívkedésnek. Wells művében sincs sokféle feszültség. Ehelyett Wells könyve egyenesen az intuicionista hagyományba illeszkedik, és úgy tűnik, egyenes vonalban áll a fentebb felsorolt későbbi aranykori intuicionista írókkal.
   Wells könyvének legjobb része a finálé, amikor a gyilkos lelepleződik, és a különböző rejtélyek megmagyarázódnak. Arra az örömre emlékeztetett, amit Christie, Carr és más aranykorúak fináléi okoztak, amikor minden kiderül.”

Grost viszont elmondja azt is, hogy Wells történet mesélése sehol nem olyan jó, mint az aranykori szerzőknél. Bill Pronzini a Gun in Cheek (1982) című könyvében, azt veti Wells szemére, hogy a lehetetlen bűnügyi cselekményei általában titkos átjárókon alapulnak. Ezt a trükköt később, az aranykorban csalásnak tartották!

Haycraft azon csodálkozik, hogy Wells kisasszony minden évben az ütemterv szerint három Fleming Stone regényt adott ki, melyek alig érik el a szintet, ugyanakkor úgy látszik népszerűségük nem nagyon csökken. Majd hozzáteszi: „Carolyn Wells sok szempontból figyelemre méltó nő - nagylelkű, szeretetteljes, gáláns. Feltehetően ő lenne az utolsó, aki azt állítaná, hogy a FLEMING STONE a detektívirodalom halhatatlanjai közé tartozik. Azt a tényt, hogy kalandjai sok ezer olvasónak okoztak ártalmatlan örömet, kétségtelenül teljes és elégséges jutalomnak tartja.” (Murder for Pleasure, 1941). Wells kisasszonyról közismert volt, hogy legjobban a kiadója által küldött csekkeknek örült, s a szerkesztő azt húzott ki a könyvből, amit csak akart (ha időben küldték a csekket).

Végezetül olyanoknak ajánlom Wells regényeit, akikben megmozgat valamit egy némafilm megnézése, akik valamennyire rá tudnak hangolódni arra a korra… bár azt hiszem ők is kissé csalódottak lesznek, mikor leteszik a könyvet.