Bezárt szoba rejtélyek és lehetetlen bűntények

 Locked-room

A „bezárt szoba rejtélyek” rendszerint olyan történetek, amelyekben általában gyilkosságot követnek el egy belülről bezárt szobában vagy más „lehetetlen” helyzetben. A műfaj történetére leginkább a magyarul is megjelent regényeken és novellákon át fogunk tekinteni, s csak a kikerülhetetlen, jelentős munkák vagy szerzők miatt térek el ettől. Ezzel is az oldal, a Krimi Birodalom eredeti célkitűzéseivel összhangban, hiszen azért jött létre, hogy áttekintse a magyar nyelven elérhető vagy megjelent krimi/thriller/horror irodalmat és irányzatokat.

Volt a bezárt szoba rejtélyeknek egy előtörténete, már E. A. Poe A Morgue utcai kettős gyilkosság c. novellája (1841) is tartalmazott ilyen elemeket. Wilkie Collins A Holdgyémánt (1868) c. regényében is van egy kezdetleges bezárt szoba rejtély. Robert Adey 1991-ben jelentette meg monumentális bibliográfiáját a témában: Locked Room Murders and Other Impossible Crimes címmel. Adey a nagy ír novellistának, Sheridan Le Fanunak adja a megtisztelő első helyet a bezárt szoba gyilkosságok kitalálása terén, az A Passage in the Secret History of an Irish Countess c. történetével, ami a Dublin University Magazine 1838. novemberi számában jelent meg. Azaz a detektívirodalom ezen műfaja éppen 180 esztendős idén (2018-ban)!

Azonban ez első komolyabb bezárt szoba rejtélyt egy Israel Zangwill nevű nagyon tehetséges angliai zsidó szerzőnek tulajdonítják, aki 1891-ben jelentette meg a The Big Bow Mystery c. történetét. A kisregényben Arthur Constant-ot átvágott torokkal találják szobájában, melynek ablakait és ajtaját belülről bezárták. Feltehetőleg Zangwill kisregénye ösztönzött számos szerzőt, hogy olyan bűnügyi történetet fundáljanak ki, amelyek valamilyen teljesen lehetetlen helyzetben, egy bezárt szobában történnek.

Nem sokkal a The Big Bow Mystery megjelenése után már több szerző jelentkezett ilyen történettel, mint Greenhough Smith, McDonnell Bodkin, Jacques Futrelle, Edgar Wallace, Baroness Orczy, Carolyn Wells, G. K. Chesterton vagy Nicholas Olde. Conan Doyle az 1892-ben megjelent The Adventure of the Speckled Band c. Sherlock Holmes-novellában (magyarul A pettyes pánt címmel) egy veszedelmes és halálos indiai mérges kígyót engednek a bezárt szobába. Holmes így magyarázza történet végén a rejtély megfejtését: „A doktor természetesen idomította kígyóját, hogy a szelelőn át átsétáljon áldozatához, s a zsinóron visszatérjen tejéhez, s hogy a meghalt leány többször sziszegést hallott, annak az volt az oka, hogy a kígyó nem első kirándulásakor marta meg.

Az amerikai Futrelle több Van Dusen professzor története egyben bezárt szoba rejtély is: ezek közül legtökéletesebb példa erre a The Mystery of Cell 13 c. novellája (1905). Gyakorlatilag ugyanez vonatkozik Chesterton Brown atya több történetére is. Edgar Wallace-nak a The Four Just Men (1905) vagy a The Clue of the New Pin (1923) c. (magyarul is olvasható) regényeiben is felbukkan egy bezárt szoba rejtély. Sőt, Wallace több novellájában is, mint a The Man Who Sang in Church (1927), The Mind-readers (1927) vagy a The Sooper Speaking (1928).

Közben egy francia, bizonyos Gaston Leroux Le mystère de la chambre jaune c. regényét 1907 őszén folytatásokban közölte a L'Illustration nevű francia újság. A sárga szoba titka egyike volt az első igazi bezárt szoba rejtélyeknek. Ezzel hirtelen le is körözte az angolszász „vetélytársakat”. Rejtély itt is adott: hogyan tudott a gyilkos egy tökéletesen zárt szobából eltűnni? Leroux még ad egy fricskát is benne neves elődeinek:
– El – felelte a fiatal riporter, gyöngyöző homlokát törölgetve –, hitemre mondom, a „Sárga szoba” úgy be volt zárva, akár egy páncélszekrény!…
 Valóban szóltam most közbe én , éppen ez teszi ezt a rejtélyt a legmegfoghatatlanabbá mindazok között, amelyekről csak tudok. Ilyen csak a képzelet birodalmában fordult eddig elő! Még Edgar Poe sem alkotott ehhez foghatót, a Morgue utcai kettős gyilkosság történetében. Nála ugyan a bűntény helye szintén eléggé elzárt volt ahhoz, hogy egy ember el ne menekülhessen, de még mindig hagyott egy ablaknyílást, amelyen keresztül a gyilkosság elkövetője elosonhatott. Nála ugyanis a tettes egy majom volt! Conan Doyle is megpendíti ezt a fajta rejtélyességet a Pettyes szalag című novellájában. Egy elzárt szobában szörnyű gyilkosság játszódik le. S ki a gyilkos? Sherlock Holmes rájön, hogy a szobában van egy szelelőlyuk, olyan átmérőjű, mint egy öt-frankos pénzdarab, s ez éppen elegendő hely arra, hogy átkúszhasson rajta a pettyes szalag, vagyis a gyilkosságot elkövető kígyó! De itt, itt nem lehet szó semmiféle nyílásról vagy résről! Ajtó, ablak, védőtáblák, mind zárva voltak, s egy légy se repülhetett volna be vagy ki!

A gyilkos és a lányPoirot karácsonyaThe Locked-Room MysteriesA görbe tű

*

Hosszabban idézzük Keszthelyi Tibor összefoglalását a témáról, mert nagy hatásos:

Hogyan? A bezárt szoba típusa és a csoda

A műfajban azonban ma már a leggyakoribb a hogyan? kérdés, a „howdunit”. Az olvasó minden históriában eredeti megoldást keres, az igényes szerzőnek bravúrosan kell bizonyítania képességeit, tornáztatni a fantáziáját.
Anna Katherine Green a Csak kezdőbetűk című írásában jégcsappal szúrnak agyon valakit – a mesterdetektívet a víztócsa vezeti nyomra. Öltek már fúvócsőből kilőtt, mérgezett tüskével, puskából kilőtt tőrrel, zongorabillentyű leütésekor karcoló, mérgezett tűvel, mérgezett rózsacsokorral, mérgező folyadékba mártott lábú szúnyogokkal, parittyával hajított mérges kígyóval. Volt már, hogy a tettes a puskát hőmérővel ügyeskedte össze, és a lövés akkor dördült el, amikor a higanyszál egy bizonyos pontot elért. Az is előfordult, hogy a pisztoly ravaszára zsinórt kötött, és azt egy edényben megfagyó víz kiterjedése rántotta meg. Ngaio Marshnál egy zongorista akaratlanul önmagát végzi ki, mert valaki a pedálhoz erősített egy revolvert. Órákból rugós tőr ugorhat ki.
A howdunit legbravúrosabb változatait a bezárt szoba témájára dolgozták ki. Ajtó, ablak belülről zárva, a bejárati nyílásokat figyelik – hogyan történt mégis a gyilkosság, hogyan távozott a tettes? Ez a par excellence rejtély, a legenigmatikusabb feladvány, az abszolút logikai skandalum, olyan probléma, amelynek a megoldására csak virtuóz elme vállalkozhat. Az abszolút rejtélynek ebben a típusában sűrűsödik leginkább poézissé a gondolat.
Edgar Allan Poe hibázott rá elsőnek A Morgue utcai kettős gyilkosság-ban, s John Dickson Carr több könyvet szentelt különféle más megoldásoknak. A három koporsóban hősét, dr. Gideon Fellt beszéltetve, egy teljes fejezetet szán e témának a kifejtésére. Az epizód a The Locked Room Lecture (Előadás a bezárt szobáról) néven vált híressé. Fejtegetése a következő lehetséges változatokra terjed ki:
1. Nem gyilkosság történt, hanem véletlenek összejátszásából adódó baleset.
2. Az áldozat külső, fizikai vagy lélektani hatásra ugyan, de önmaga okozza halálát.
3. A gyilkosságot olyan mechanikai eszközökkel követik el, amelyeket jó előre beszereltek a szobába.
4. Olyan öngyilkosság, amelynek elkövetője szándékosan gyilkosságnak kívánja feltüntetni tettét.
5. Megszemélyesítéssel, illuzionista eszközökkel elkövetett gyilkosság. Például: az áldozat, akiről azt hisszük, hogy még él, már régen holtan fekszik a szobában. A gyilkos – akit az áldozat ruházatában, köpenyében, hátulról az áldozatnak vélünk – belép, egy mozdulattal megszabadul álöltözetétől, és azonnal kilép saját alakjában. Mindez úgy tűnhet a felületes szemlélőnek, mintha a gyilkos és áldozata a gyilkosság után még személyesen találkozott volna.
6. Kívülről elkövetett gyilkosság, amelynek technikai megoldása (például kilőtt szúrófegyver) azt a látszatot kelti, mintha a szobában járt volna a tettes.
7. Ismét egy illuzionista módszer, játék az idővel, de a fentebb említett változat ellentéte. Például: az áldozat mélyen alszik, a gyilkos megtévesztő riadalmat csap, betöri az ajtót, riasztja a szomszédokat – a gyilkosságot pedig csak később követi el, tökéletes alibi látszatával.
8. A gyilkos valamilyen fortéllyal kívülről zárja be az ajtót vagy az ablakot, olyan látszatot keltve, mintha ez belülről történt volna. Erre több különféle lehetőséget lát – főként az ajtóval való babrálásra -, a kulcs spárgával kívülről való elfordítása, az ajtó egészének a zsanérokról való leemelése, a retesz elmozdítása drótszállal.
Ellery Queen A mandarin bűnügy című meséjében a gyilkos magát a holttestet is felhasználja erre a célra, S. S. Van Dine pedig számtalan variánst dolgozott ki rá: lefelé záródó reteszekkel való ügyeskedést – például jéggel való kitámasztását -, no és persze a nagy ügyességet és lélekjelenlétet kívánó szemfényvesztést, illúziókeltést.
Ellery Queen találta föl az abszolút rejtély másik prototípusát, a csodát. A bezárt szoba rejtélye csupán lehetetlennek látszik, de még a fizikai törvények hatósugarában érezzük magunkat, a földön járunk, a reális szférájába tartozó érveket, nyomokat keresünk. Ellery Queen a természetfölöttit kínálja – persze, mindig racionális megoldással. A rejtély azonban, bármennyire magyarázható is, a csoda formáját ölti magára, tehát hangsúlyozottan csak a mese közegébe illeszthető. Az Isten Lámpása-ban a mesterdetektív látszólag okkult erők hatalmába kerül: vidéken nyomoz, megszáll egy házban, és az amellett álló, kétemeletes, erős kőépület, amely ügyfele örökségét rejti, nyomtalanul eltűnik egyetlen éjszaka leforgása alatt. A detektívtörténet irodalmának legvalószínűtlenebb – és mégis valószínű – bűnügye.
” (A detektívtörténet anatómiája, 1979)

*

A bezárt szoba rejtélyeken belül is számos válfaj alakult ki. Az egyik, hogy a halálesetet, ami gyilkosságnak tűnik, valamiféle rejtett mechanikai balszerencse okozza az áldozatnál. A másik, hogy az áldozat egy szintén rejtett mechanikai eszközzel követ el: jégcsappal szúrja le magát, olyan mérget vesz be, ami teljesen felszívódik. A harmadik esetféle, mikor az öngyilkosságra hajló áldozattal elhitetik, hogy a szobája kísértetek járta hely, ami az őrületbe és halálba kergeti. A negyedik válfajban a gyilkos alkalmaz különféle mechanikai eszközöket a gyilkosság elkövetésére: átalakítja a szobát, a nyílászárókat átszereli, rejtett folyosó van a fal mögött, a gyilkosság idejét „állítja át”, rejtett csövön át gázt vezet a szobába, stb.

Az első világháború utáni aranykori detektívirodalom szerzői vitték tökélyre a bezárt szoba rejtélyek kidolgozását. Egyfajta presztízsnek számított egy ilyen írása, a műfaj krémjének tartották akkoriban a műfajt.

*

Michael Grost kiváló elemzéseket nyújtott az aranykori detektívszerzők „bezárt szoba rejtély” jelegű munkáiról. 1930-ban lépett fel John Dickson Carr, aki nagy kitalálója volt a „lehetetlen bűntényeknek”. Olyan bűncselekményeket eszelt ki, amelyek elkövetését képtelenségnek, lehetetlennek tartjuk az elején, de a végén mindig kapunk egy racionális magyarázatot. Keszthelyi Tibor írja róla: „Szemben Agatha Christie realizmusával, pontosabban valószerűségigényével, John Dickson Carr az abszurdot keresi, az úgynevezett lehetetlen bűnügyeket, mindig a legdöbbenetesebbet, az igazán kivételest. A klasszikus detektívtörténet szabálykódexének megfelelően, persze, sohasem menekül az irracionálisba. Nem véletlenül lett ő a belülről bezárt szoba rejtélytípusának legszenvedélyesebb és legavatottabb művelője. Meséiben nem annyira a tettes személyének felderítése az olvasó legfőbb gondja, hanem a gyilkosság elkövetése módjának a megsejtése. A Dickson Carr-i talányok annyira egyediek, hogy ezekkel legfeljebb az amerikai Ellery Queen rafinált enigmái rokoníthatók csupán. Ők ketten a műfaj igazi illuzionistái.

Carr ragaszkodott a lehetetlen bűncselekmények alapvető feladványaihoz:
→ Bezárt szoba gyilkosságok
→ Az áldozatok testét hó vagy homok veszik körül, de nem található benne a gyilkos lábnyoma
→ A gyilkosságoknak volt szemtanúja, mégsem a gyilkost látták a bűntény elkövetőjeként
→ Lehetetlen eltűnések lezárt szobából vagy egy megfigyelt területről
Már az első Carr-regény, az It Walks By Night (1930) is egy bezárt szoba rejtély volt. Magyarul is megjelent több a műfajba tartozó regénye: S. M. munkában, A három koporsó, Tíz teáscsésze, A Júdásablak, A sorozatos öngyilkosságok esete, Holtomiglan – holtodiglan.

Carr még a műfaj egy alműfajában is több történetet írt, mikor egy tárgy (rendszerint a bűncselekmény eszköze) lehetetlen módon eltűnik ill. lehetetlennek tűnik a keresése, mint pld. a Holtomiglan – holtodiglan c. regényben. De sosem merült el ebben az alműfajban annyira, mint Ellery Queen vagy Stuart Palmer.

Grost megjegyzi, hogy Carr elbűvölő történeteket írt eltűnt szobákról, házakról, sőt utcákról. A magyarul is megjelent Gyilkosság az eltűnt szobában c. novellában egy szoba tűnik el. Egy másik klasszikus Carr-féle ötlet, mikor minden gyanúsított megfigyelés alatt van és mindegyiknek van alibije, mint a Halál az öltözőben c. novellában. Némely történetében a tárgyak lezárt, üres szobákból kerülnek ki vagy be (Grost szerint ezt a szituációt más szerzők nem is alkalmazták).

Az „elrejtett tárgyas” történetek mesterei Ellery Queen és Stuart Palmer voltak. Eltűnt tárgyak már feltűnnek néhány Anna A Fekete Múzeum rejtlye kKatherine Green történetben is. Stuart Palmer detektívje, Hildegarde Withers kisasszony volt, aki bravúrosan oldott meg elég csavaros bűnügyeket. Palmer egyik legjobb novellája van éppen magyarra fordítva: A Fekete Múzeum rejtélye.

Egy magyar blog is foglalkozott korábban a belülről bezárt szoba-rejtélyekkel. A szerző közli Ellery Queen egy tanulmányából rövidre fogva azt a felsorolást, amelyben összefoglalta a bezárt szoba rejtélyek lehetséges típusmegoldásait.

illuzionista megoldás (például a gyilkos játssza el az áldozat szerepét, amikor maszkírozva kikíséri annak utolsó látogatóját; esetleg eme „utolsó látogató” nem más, mint maga, az álcázott gyilkos stb.)
távirányítású megoldás (a gyilkos nem hatol be a behatolhatatlan helyiségbe, de szerét ejti valamilyen módon annak, hogy távolról gyilkoljon. Érdekes módon nincs tudomásom arról, hogy bárki is próbálkozott volna ilyenkor megoldásként a legtermészetesebb eszközzel, a távcsöves puskával. Sétapálcából kilőtt tőr vagy fúvócső viszont már előfordul.)
önkiszolgáló megoldás (az áldozat valamely technikai-mechanikai csapda, esetleg pszichológiai kényszer következtében maga végez magával.)
időjátékkal kapcsolatos megoldás (a gyilkosság ott, de nem akkor történik, amikor a kívülállók gondolják. Természetesen kétféle időjáték lehetséges. Az első esetben az áldozat már holtan kerül abba a bizonyos belülről zárt szobába, de a gyilkos élőnek álcázza. Ez esetben az egész belülről zárt szoba motívum általában arra szolgál, hogy alibit biztosítson a gyilkosnak, aki a bűncselekmény vélt időpontjában nyilvános társaságban tartózkodik. A második variáció a legnehezebbek közé tartozik: az áldozat még él a gyilkosság állítólagos felfedezésekor.)
technikai trükkel kapcsolatos megoldás (számomra ez a legkevésbé hiteles és legkevésbé hihető megoldások csoportja. A furmányos álkulcsok, zsinegek meg egyebek.)
rejtőzködő gyilkossal kapcsolatos megoldás (a bezárt szobában van egy abszolút biztos rejtekhely, amelyet a gyilkos jóval korábban birtokba vesz, és csak jóval a tett elkövetése után hagyja el. Mesterkéltnél mesterkéltebb megoldások születtek ebben a típusban.)

Ellery Queen mestere S. S. Van Dine négy Philo Vance-regényében is van bezárt szoba rejtély (ezekből kettő meg van magyarul is). Van Dine korai regényei a legjobbak. Sajnos az első két regénye magyarul máig nem jelent meg. A Philo Vance-sorozat 2. és 3. regénye egy lehetetlen bűncselekmény. A The Canary Murder Case (1927) nem jelent meg ugyan magyarul, de a 3. regény, a The Greene Murder Case (1928), igen, s ráadásul egy nagyon csavaros, ám mégis hihető megoldást ad a képtelennek tűnő rejtélynek. A The Kennel Murder Case c. regénye (1933) is egy igazi bezárt szoba rejtélyt tartalmaz.

*

Agatha Christie is tett néhány próbálkozást a bezárt szoba rejtélyek fikciójába. Ezek többsége meglehetősen egyszerű. A Hercule Poirot's Christmas (1938) c. regényében Simeon Lee gyémántmilliomost az emeleti, belülről bezárt szobában találják átvágott torokkal. De jellemzően a bűnügyi irodalom ezen ágában, ami a sorozatgyilkosos ijesztgetős regénnyel szemben, intenzív logikai gondolkodást igényel, a hölgy krimi-szerzők, ha próbálkoztak is, de valahogy nem jeleskedtek.

Kolozs Pál az Utazás Detektíviába c. könyvében (1964) kitér egy bezárt szoba rejtélyre. Agatha Christie A titokzatos stylesi eset c. regényét magyarázza (melyet ő fordított) még a Tolnai Világlapjába: „A tojásfejű emberke [Poirot] tehát egészen komolyan nyomozni kezd. A szemtanúk vallomásaival ellentétben most ki kell derítenie, hogy a belülről tökéletesen bezárt helyszínen Mrs. Inglethorp hálószobájában mégiscsak járt valaki a tragédia éjszakáján. Talán a gyilkos, talán egy ártatlan halandó.
Poirot a nyomok alapján rájön arra, hogy Mary Cavendish (John felesége) hazudott. Cynthia szobáján keresztül éjszaka csakugyan bement Emily néni hálószobájába.
Mit keresett ott?
És hogyan juthatott be észrevétlenül?
Először az utóbbi kérdésre válaszolunk.
Cynthia szobája felől ugyanis Emily néni nem reteszelte be az ajtót; Lawrence Cavendish azért hazudta azt, hogy az ajtón rajta volt a retesz, mert imádott Cynthiáját akarta védeni. Lawrence-nek az a szörnyű ötlete támadt, hogy a mérgezést a lány követte el.
Ám mért nem vette észre Cynthia a szobáján keresztül haladó Maryt? Mert túl mélyen aludt. Mary előzőleg este erős altatószert kevert a kávéjába.
És mért nem riadt fel éjfél után Emily néni, mikor Mary kutatni kezdett a szobájában. Mert Mary az öreg hölgy kakaójába is altatószert öntött.
Most eljutottunk az újabb bonyodalmat okozó és az igazi gyilkos személyét jól elködösítő kérdéshez. Mit keresett Mary Mrs. Inglethorp szobájában? Íme az elterelő hadművelet: Mary, aki halálosan féltékeny volt a férjére, azt hitte, hogy Mrs. Inglethorp, a családi élet erkölcsének szigorú őre, valami bizonyítékot szerzett férje, John hűtlenkedésére, s azt a vörös akta táskában őrzi.

*

Death Locked inA betörő, aki parókát viseltA betörő, aki eladta Ted WilliamstMurder Impossible

Mike Grost a második világháború utáni időket nevezi a késői korának a lehetetlen bűncselekményeknek. Olyan szerzőket sorol fel, mint Hake Talbot, Joseph Commings, Alan Green, Thomas Flanagan, Clayton Rawson, Hugh Pentecost, Peter Godfrey, Arthur Porges, Michael Harrison, John Sladek, William Brittain, Bruce D. Pelletier, William F. Smith, Paul Halter, Michael Kurland, Lois H. Gresh és Robert Weinberg, Mike Cooper Catherine Mambretti, Hal White és Bill Pronzini. E szerzők nagy része magyar nyelven sajnos teljesen ismeretlen.

Arthur Porges is sok lehetetlen bűnesetet írt Dr. Joel Hoffman nevű patológus hősével. Grost szerint Porges 45 lehetetlen krimi történet írt, s csak Hoch és Carr előzte meg, mindegyikük száz feletti ilyen történetet agyalt ki, így ők a műfaj abszolút bajnokai. Porges a Cyriack Skinner Grey nevű főhősének különleges esetei is mind képtelen bűncselekmények. William Brittain mindkét sorozatában több lehetetlen bűncselekményű történetet írt. Clayton Rawson a Don Diavolo mágikus rejtélyei közt is többnek ez az alapja. Hugh Pentecost élete első novellája is egy bezárt szoba rejtély volt (Room Number 23, 1925). Utána még számos ilyet írt, mint a The Day the Children Vanished (1958) vagy a Murder in Manhattan (1952), ami részben megvan magyarul is. Michael Harrison meg Dupin lovagot támasztotta fel, hogy több történetében belevigye különböző képtelen bűnesetek kibogozásába. Pronzini is jó pár regényt írt, melyek alapja valamilyen lehetetlen bűncselekmény, s mellesleg a téma szakértője is. Martin H. Greenberg-gel közös szerkesztésben adták ki 1986-ban a Locked Room Puzzles c. válogatáskötetet.

Az újkori novellisták közt az abszolút bajnok a képtelen bűntények kitalálásában, Edward D. Hoch amerikai novellista. Dr. Sam Hawthorne nevű főhősével 72 novellát írt, melyek úgyszólván mind ilyen történetek. És ezeken kívül is még számos hasonló novellát írt. Érdekes, de még a híres okkult detektívjével, a 2000 éves kopt pappal, Simon Ark-kal is tudott néhány bezárt szoba rejtélyt produkálni. Dr. Sam Hawthorne 1974-es megszületése előtt pedig Leopold kapitánnyal számos képtelen bűnesetet írt.

*

Edward D. Hoch az All But Impossible [„Majdnem lehetetlen”, 1981] c. antológia bevezetőjében leírta, hogy meghívott 17 jól ismert krimi írót és kritikust azzal, hogy rangsorolják a legjobb lehetetlen bűnügyi regényt. A résztvevők: Robert Adey, Jack Adrian, Jacques Barzun, Jon L. Breen, Robert E. Briney, Jan Broberg, Frederick Dannay, Douglas G. Greene, Howard Haycraft, Edward D. Hoch, Marvin Lachman, Richard Levinson/William Link, Francis M. Nevins, Jr., Otto Penzler, Bill Pronzini, Julian Symons és Donald A. Yates.
Végül összeállítottak egy listát a legjobb 15 regénnyel. Az első helyen John Dickson Carr: The Three Coffins (1935) végzett. Aztán a 2. Hake Talbot: Rim of the Pit (1944), 3. Gaston Leroux: The Mystery of the Yellow Room (1907), 4. John Dickson Carr: The Crooked Hinge (1938), 5. Carter Dickson: The Judas Window (1938), 6. Israel Zangwill: The Big Bow Mystery (1892), 7. Clayton Rawson: Death from a Top Hat (1938), 8. Ellery Queen: The Chinese Orange Mystery (1934), 9. Anthony Boucher: Nine Times Nine (1940) 10. Carter Dickson: The Peacock Feather Murders (1937), 11. Ellery Queen: The King is Dead (1952) 12. Helen McCloy: Through a Glass Darkly (1950) 13. Carter Dickson: He Wouldn’t Kill Patience (1944) 14. Randall Garrett: Too Many Magicians (1967) 15. John Sladek: Invisible Green (1977).

Greene és Adey szerkesztésében jelent meg 1987-ben a Death Locked in: An Anthology of Locked Room Stories c. válogatáskötet 553 oldalon. 24 szerző novelláját tartalmazza. Olyan szerzőktől, mint Le Fanu, Hoch, Ngaio Marsh, L. Frank Baum, Fredric Brown, Thomas Bailey Aldrich. Cornell Woolrich vagy Bill Pronzini. Robert Adey Jack Adriannal egy másik kötetet is szerkesztett 1990-ben 306 oldalon: Murder Impossible: An Extravaganza of Miraculous Murders Fantastic Felonies & Incredible Criminals. Benne Jaques Futrelle, Edgar Wallace, W. Hope Hodgson, Agatha Christie, Edward D. Hoch, Sax Rohmer, Bill Pronzini, Arthur Porges, J. D. Carr vagy John Lutz novelláival.
A krimi irodalom legendás Edgar-díjas kiadója és szerkesztője, Otto Penzler 2014-ben megjelentette The Locked-Room Mysteries c. válogatáskötetet, számos szerzőt vonultatva benne fel Poe-tól Stephen King-ig (több mint 900 oldal és 68 novella!). Penzler azonban elárulja a könyvben az ő első öt favoritját (az ötödik helyet két történet kapta megosztva). De elég fájdalmas látnunk, hogy ezekből egy sincs magyarra fordítva:
1. Ellery Queen: The House of Haunts (1935)
2. Cornell Woolrich: All at Once, No Alice (1940)
3. Hugh Pentecost: The Day the Children Vanished (1958)
4. Edward D. Hoch: The Theft of the Bermuda Penny (1975)
5a. Lord Dunsany: The Two Bottles of Relish (1932)
5b. Stephen Barr: The Locked Room to End Locked Rooms (1965)

*

A magyarul is olvasható bezárt szoba rejtélyek és lehetetlen bűnesetekből összeszedtem egy csokorra valót.

REGÉNYEK:

Wilkie Collins: Holdkő, Esti Kurir, 1934. dec 4-től 1935. jan. 1-ig (22 rész) (A holdgyémánt, 1959) [The Moonstone, 1868]
Arthur Conan Doyle: A Négyek Jele [The Sign of Four, 1890]
Gaston Leroux: A rejtelmes szoba, 1908 / A „sárga szoba” titka, 1918 [Le mystère de la chambre jaune, 1907]
Jan de Hartog: A gyilkos és a lány, 1970 [De maagd en de mordenar, 1939]
Edgar Wallace: A görbe tű, 1930 [The Clue of the New Pin, 1923]
Edgar Wallace: A négy igaz férfi, 1932 [The Four Just Men, 1905]
Dorothy L. Sayers: Mézeshetek, 1943 [Busman's Honeymoon, 1937]
Ben Elton: Halál egyenes adásban, 2003 [Dead Famous, 2002]
Lawrence Block: A betörő, aki parókát viselt, 2004 [Burglar's Can't Be Choosers, 1977]
Lawrence Block: A betörő, aki eladta Ted Williamst, 2008 [The Burglar Who Traded Ted Williams, 1994]
Jeffery Deaver: Az illuzionista, 2008 [The Vanished Man, 2003]
Agatha Christie: Valaki csenget…, 1939 / Poirot karácsonya, 1975 [Hercule Poirot's Christmas, 1938]
Agatha Christie: Ne jöjj vissza…, 1937 / Gyilkosság Mezopotámiában, 1975 [Murder in Mesopotamia, 1936]
Agatha Christie: A láthatatlan hóhér, 1941 / Tíz kicsi néger, 1968 [And Then There Were None, 1939]
Ellery Queen: A mandarin bűnügy, 1935 [The Chinese Orange Mystery, 1934]
Ellery Queen: Meghalt a király, 1959 [The King Is Dead, 1952]
Anthony Abbot: Vészjel a sírból, 1936 [The Murder of a Startled Lady, 1935]
Carter Dickson: S. M. munkában, 1941 [The White Priory Murders, 1934],
Carter Dickson: Tíz teáscsésze, 1941 [The Ten Teacups, 1937]
Carter Dickson: A Júdásablak, 1975 [The Judas Window, 1938]
John Dickson Carr: A három koporsó, 2007 [The Three Coffins, 1935]
John Dickson Carr: A sorozatos öngyilkosságok esete, 1971. [The case of the constant suicides, 1941]
John Dickson Carr: Holtomiglan – holtodiglan, 1976 [Till Death Do us Part, 1944]
S. S. Van Dine: A Greene-gyilkosság, 1929 [The Greene Murder Case, 1928]
S. S. Van Dine: Szörny a tóban, 1934 [The Dragon Murder Case, 1934]
Robert van Gulik: Az elhagyatott templom titka, 2011 [The Chinese Gold Murders, 1959]
Robert van Gulik: A vörös pavilon, 2013 [The Red Pavilion, 1961]
Douglas Adams: A lélek hosszú, sötét teadélutánja, 1999 [The Long Dark Tea-Time of the Soul, 1988]
Isaac Asimov: Gyilkosság az űrvárosban, 1967. [The caves of steel, 1954]

NOVELLÁK:

Maurice Leblanc: Arséne Lupin a börtönben, Ország-Világ, 1974/25-27. sz. [Arsène Lupin en prison, Je sais tout, 15 décembre 1905]
Maurice Leblanc: Thérése és Germaine, Nyolcat üt az óra, 1924 [Thérèse et Germaine, Les huit coups de l'horloge, 1923]
Arthur Porgess: Különös gyilkosság, 7 Nap [Jug], 1968/2. sz. [No Killer Has Wings, AHMM, Jan 1961]
Arthur Porgess: Ez az átkozott 5. paragrafus, A Hét Tükre [Izr], 1975/51. sz. [Blood Will Tell, AHMM, Feb 1964]
Carter Dickson: Gyilkosság az eltűnt szobában, Rakéta Regényújság, 1976/8. sz. [The Crime in Nobody’s Room, The Strand, Jun 1938]
Carter Dickson: A halálos szembekötősdi, Hepiend regényújság, 1990/12. sz. [Blind Man’s Hood, The Sketch Christmas,1937]
Carter Dickson: Halál az öltözőben, Színházi Élet, 1991/6. sz. [Death in the Dressing-Room, The Strand, March 1939]
Carter Dickson: Láthatatlan kezek, Nők Lapja Magazin, 1980/Tavasz [King Arthur’s Chair, Lilliput, Aug 1957]
Edward D. Hoch: A repülő sátán, Kroki krimi 1989/4. sz. [The Flying Fiend, Ellery Queen’s Mystery Magazine, mid-Jul 1982]
Edward D. Hoch: A balkezes gyilkos, Kroki krimi, 1990/1. sz. [The Problem of the Curing Barn, Ellery Queen’s Mystery Magazine, Aug 1987]
Edward D. Hoch: Halál az erődben, Kroki krimi, 1990/7-8. sz. [The Problem of the Protected Farmhouse, Ellery Queen’s Mystery Magazine, May 1990]
Edward D. Hoch: Hóvihar után, Kroki krimi, 1989/10. sz. [The Problem of the Snowbound Cabin, Ellery Queen’s Mystery Magazine, Dec 1987]
Edward D. Hoch: A két anyajegy, Kroki krimi, 1990/3. sz. [The Problem of the Two Birthmarks, Ellery Queen’s Mystery Magazine, May 1989]
Edward D. Hoch: A befejezetlen festmény, Családi Lap Magazin, 1989/1. sz. [The problem of the unfinished painting, Ellery Queen's Mystery Magazine, Feb 1986]
Wilkie Collins: Egy rendkívül különös ágy története, 21 rémes történet, 1969 [A Terribly Strange Bed, Household Words, Apr 24 1852]
Stephen King: A doktor esete, Rémálmok és lidércek, 1996 [The Doctor's Case, The New Adventures of Sherlock Holmes, 1987]
Jacques Futrelle: A kisérteties automobil, A gondolkozó gép - Van Dusen professzor ujabb esetei, 1913 [The Phantom Motor Car, Cassell’s, 1908]
Jacques Futrelle: A 13-as cella foglya, Rakéta Regényújság, 1978/35. sz. [The Mystery of Cell 13, Boston American, Oct 30-Nov 5 1905]
Agatha Christie: Az álom, A karácsonyi puding, 1995 [The Dream, 1937]
Agatha Christie: Asztarté szentélye, Tizenhárom rejtély, 1996 [The Idol House of Astarte, 1928]
Georges Simenon: Hét kis kereszt, Rakéta Regényújság, 1982 [Sept Petites Croix dans un carnet, 1950]
Georges Simenon: Maigret felügyelő megszívja a pipáját, Rakéta Regényújság, 1989/9. sz. [La Fenêtre Ouverte, 1936]
Edgar Jepson és Robert Eustace: A tealevél, Rakéta Regényújság, 1976/23. sz. [The Tea-Leaf, The Strand, Oct 1925]
G. K. Chesterton: A láthatatlan ember, A jámbor Brown atya, 1958 [The Invisible Man, The Saturday Evening, Post Jan 28 1911]
G. K. Chesterton: A rejtelmes kert, Ünnep, 1939/11. sz. [The Secret of the Sealed Garden, The Saturday Evening Post Sep 3 1910]
G. K. Chesterton: A gyanús forma, Brown atya ártatlansága, 2011 [The Wrong Shape, The Saturday Evening Post, Dec 10 1910]
G. K. Chesterton: A kutya orákuluma, Alfred Hitchcock rejtélyes történetei, 1988 [The Oracle of the Dog, Nash’s Magazine, Dec 1923]
G. K. Chesterton: A szárnyas tőr, Brown atya hitetlensége, 2007 [The Dagger with Wings, Nash’s Magazine, Feb 1924]
G. K. Chesterton: Csoda a Holdsarló-házban, Brown atya hitetlensége, 2007 [The Miracle of Moon Crescent, Nash’s Magazine, May 1924]
Stuart Palmer: Fekete múzeum rejtélye, A Hét, 1964/3. sz. [The Riddle of the Black Museum, Ellery Queen’s Mystery Magazine, Mar 1946]
Hugh Pentecost: Gyilkosság Manhattanben, Ádám Magazin, 1992/11-12. sz. – 1993/1. sz. [Murder in Manhattan, The American Magazine, Feb 1952]
Edgar Wallace: A gondolatolvasó, Ünnep, 1943/4. sz. [The Mind-readers, Pall Mall Magazine, Oct 1927]
Arthur Conan Doyle: A pettyes szalag, Pesti Napló, 1893. okt. 24-nov.7. [The Adventure of the Speckled Band, The Strand, Feb 1892]
Arthur Conan Doyle: A lakatlan ház, Rakéta Regényújság, 1983/25. sz. [The Adventure of the Empty House, The Strand, Oct 1903]
Arthur Conan Doyle: A Thor-híd rejtélye, 22 detektívtörténet, 1966 [The Problem of Thor Bridge, The Strand, Feb, Mar 1922]
Arthur Conan Doyle: A nyomorék, Doktor Holmes kalandjai II., 1901 [The Adventure of the Crooked Man, The Strand, Jul 1893]
Arthur Conan Doyle: Az orvos és betege, Doktor Holmes kalandjai III., 1902 [The Adventure of the Resident Patient, The Strand, Aug 1893]
Edgar Allan Poe: A Morgue utcai kettős gyilkosság [The Murders in the Rue Morgue, 1841]
Ernest Bramah: Tragédia a Brookbend Cottage-ban, Rakéta Regényújság, 1989/26. sz. [The Tragedy at Brookbend Cottage,  News of the World, Sep 7-14 1913]
Barones Orczy: A dublini rejtély, A rejtélyes sarok,1929 [The Dublin Mystery, The Old Man in the Corner, 1908]
H. C. Bailey: A fogadalmi vacsora, Rakéta Regényújság, 1982/ 52. sz. [The Long Dinner, 1935]
Hugh Walpole: Az ezüstálarc, Ünnep, 1942/16. sz. [The Silver Mask, Harper’s Bazaar, Mar 1932]
Dashiell Hammett: Mike, Alec vagy Rufus, A férfi, akit Spade-nek hívtak, 2008 [Mike or Alec or Rufus, Jan 1925, Black Mask]
Leslie Charteris: Párizsi kaland, Színházi Élet, 1937/19. sz. [Paris Adventures, The American Magazine, Jan 1934]

Halál egyenes adásbanAz illuzionistaGyilkosság az űrvárosban (1967)The Three Coffins

-------------------------------------------------------------------------------

Végezetül adom még a bezárt szoba rejtélyek legnagyobb mesterének, John Dickson Carr-nak A három koporsó c. regények híres 17. fejezetét:

Előadás a bezárt szobáról

A borosüvegek kiürültek, a kávét felszolgálták, a szivarokat meggyújtották. Hadley, Pettis, Rampole és dr. Fell Pettis hoteljének éttermében ültek egy hatalmas asztalnál, amelynek közepén piros ernyős lámpa világított. A legtöbb szállóvendég már visszavonult, s csak maroknyian üldögéltek a többi asztalnál a téli délutánnak ebben a lusta, jóllakott órájában, amelyben a legvigasztalóbb a tűz tud lenni. Az ablaktábláknak hópelyhek csapódtak. A falra aggatott fegyverek és páncélok árnyékában dr. Fell most igazán feudális önkényúr benyomását keltette. Némi fensőbbséges megvetéssel pillantott maga köré, majd szivarjával hadonászva megköszörülte a torkát.
– Előadást fogok tartani – jelentette be szívélyes megfellebbezhetetlenséggel – a bűnügyi irodalomban „hermetikusan lezárt szoba” néven ismert jelenséggel kapcsolatos általános tudnivalókról és esetekről.
Hadley felnyögött. – Csak ne most – kérte. – Ez után az elsőrangú ebéd után igazán nem vagyunk kíváncsiak semmiféle előadásra, különösen ha jobb dolgunk is lenne. Mármost, amint csak az imént mondtam…
– Most fogok előadást tartani – erősítette meg dr. Fell tántoríthatatlanul – a bűnügyi irodalomban „hermetikusan lezárt szoba” néven ismert jelenséggel kapcsolatos általános tudnivalókról és esetekről. –Krákogott. – Mindazok, akik nem kíváncsiak rá, ezt a részt átugorhatják. Hol is kezdjem, uraim? Mivel az elmúlt csaknem negyven évben szenzációsabbnál szenzációsabb történetekkel fogtam munkára az agyamat, bízvást kijelenthetem…
– De ha lehetetlen helyzeteket fog elemezni – szólt közbe Pettis –, minek diskuráljunk detektívtörténetekről?
– Azért – mondta a doktor –, mert mi magunk is egy detektívtörténet szereplői vagyunk, és nem bolondítjuk meg az olvasót azzal, hogy úgy teszünk, mintha nem lennénk. Hadd ne találjunk ki bonyolult kifogásokat, miért kell detektívtörténetekről beszélnünk. Hadd tegyük őszintén és nyíltan, ami egy könyv szereplőitől elvárható.
– De hogy folytassam: a detektívtörténetek megvitatásakor nem kísérlem meg azt, hogy szabályok felállításával generáljak vitát. Kizárólag személyes ízlésekről, preferenciákról kívánok szólni. Hogy Kiplinggel éljünk: „Hatvankilenc módja van annak, hogy gyilkossági zűrzavart kreáljunk, s ezek mindegyike rendjén való.” Nos, ha azt mondanám, ezek mindegyike egyformán érdekes, abban az esetben jómagam – hogy a körülményekhez képest civilizáltan fejezzem ki magam – kancsal hazug lennék. De nem ez a lényeg. Amikor azt állítom, hogy a hermetikusan lezárt szobáról szóló történet érdekesebb, mint a detektívirodalomban bármi más, az pusztán előítélet. Szeretem, ha a gyilkosaim gyakran felbukkannak, vért ontanak, és groteszkek. Kedvelem, ha az ábrázolás élénk és színes, ha a történet meghaladja a képzeletemet, mivel sajnos nem vagyok kapható arra, hogy egy történetet pusztán annak alapján találjak lenyűgözőnek, hogy a valóságban is megtörténhetett volna-e. Mindezt azonban le kell szögezni, hiszen akad, aki nem kedveli a kissé rémes dolgokat, és ragaszkodik ahhoz, hogy preferenciáit szabályok gyanánt kezeljék. Azt a szót, hogy valószínűtlen, megbélyegzésként használják. S ezáltal arra a következtetésre jutnak, hogy a valószínűtlen tulajdonképpeni jelentése a rossz. Mármost ésszerűnek tűnik, ha leszögezzük: a valószínűtlen szó a legutolsó, melyet bármely esetben a detektívirodalom megbélyegzésére használhatunk. Hiszen javarészt azért szeretjük a detektívregényeket, mert szeretjük magát a valószínűtlenséget. Ha A-t meggyilkolják, és B meg C alaposan gyanúsítható, valószínűtlen, hogy az ártatlannak tűnő D lenne a gyilkos. Holott ő az. Ha G alibije tökéletes, és arra többen megesküsznek, valószínűtlen, hogy G rossz fát tett a tűzre, pedig dehogynem tett. Ha a detektív némi szénporra lel a tengerparton, valószínűtlen, hogy egy ilyen jelentéktelen dolgon megfordulna bármi is, holott éppenséggel azon fordul meg. Röviden: az ember eljut oda, ahol a valószínűtlen szónak nincs már igazán létjogosultsága. Ilyesmi nem túl esélyes a történet végéig, hogy úgy mondjam. Aztán, ha az ember egy valószínűtlen személynek tulajdonítja a bűnelkövetést (mint teszik azt egyes vén maradiak), panasznak helye nemigen van, hiszen kevéssé valószínű vagy szükségszerűen kevéssé nyilvánvaló indítékokból cselekedett, mint a korábban gyanúsított személy. Amikor felhangzik a kiáltás: Az effajta dolog nem történhet meg!, amikor félarcú gonosz lelkekre, fantomokra és hipnotikus erővel bíró szőke szirénekre panaszkodunk, azzal pusztán azt akarjuk mondani: „Nem szeretem az ilyen történeteket.” Ez így teljesen korrekt. Ha valaki nem szereti őket, jogában áll nemtetszésének hangot adni. Ám ha valaki az ízléskérdésből szabályt akar faragni, s egy történet érdemeit vagy akár valószínűségét annak alapján kísérli meg elbírálni, az pusztán azt állítja: „Ez az eseménysor nem történhetett meg, mert ha így történik, én nem élveztem volna.” Mi lehet az igazság az ügyben? Rájöhetünk, ha példaként alkalmazzuk a hermetikusan lezárt helyiséget, mert ezt a szituációt mindennél többet támadták azon az alapon, hogy nem meggyőző. Örömömre szolgál, hogy elmondhatom: a legtöbb ember odavan a zárt szobáért. De – és ez átkozottul nagy bibi – gyakran még a hívei is kételkednek. Készséggel ismerem be, hogy némelykor még jómagam is így vagyok vele. Pillanatnyilag tehát maradjunk ennél a tárgykörnél, és nézzük meg, mire tudunk rájönni. Miért vagyunk mindannyian annyira bizonytalanok, valahányszor magyarázatot hallunk a bezárt szobára? A legkevésbé sem azért, mert hitetlenek vagyunk, hanem mert valami homályos módon kiábrándulunk. S ha valakit ilyen érzés fog el, mi sem természetesebb, mint hogy egy lépéssel továbbmenve az egész dolgot hihetetlennek, lehetetlenségnek vagy pusztán nevetségesnek bélyegezze.
– Összefoglalva: – bökött dr. Fell a levegőbe a szivarjával – : O'Rourke elmondott ma nekünk egyet és mást az illúziókról, amelyek a való világban mennek végbe. Atyám! Uraim, ugyan mennyi az esélye egy történetnek, ha még a valódi jelenségek is gúny tárgyát képezik? Már maga a tény, hogy megtörténnek, és az illuzionista megússza, csak még rosszabbá teszi a megtévesztést. Ha mindez detektívregényben következik be, hihetetlen az egész. Ha az életben történik meg, mi pedig rákényszerülünk arra, hogy elhiggyük, a magyarázatot pusztán kiábrándítónak nevezzük. És mindkét fajta kiábrándulásnak az oka egy. Túl sokat várunk. Tudják, az okozat annyira mágikus, hogy valami módon arra gondolunk, annak kell lennie az oknak is. Ha látjuk azonban, hogy szó sincs varázslatról, ostobaságnak nevezzük. Ez aligha tisztességes a részünkről. A gyilkos kiszámíthatatlansága az utolsó ok, amely miatt panaszkodnunk kéne. Az egésznek a próbája az, hogy véghez lehet-e vinni. Ha igen, már fel sem merül a kérdés, hogy véghez kellett volna-e vinni. Egy ember kimenekül a zárt szobából – és? Mivel nyilvánvalóan megsértette a mi szórakoztatásunkra a természet törvényeit, csak az égiek tudják, joga van-e megsérteni a valószínű viselkedés szabályait! Ha valaki felajánlja, hogy a fejére áll, aligha köthetjük ki, hogy mialatt ezt teszi, két lábbal a földön kell maradnia. Amikor, urak, ítélkeznek, ezt tartsák szem előtt. Ha tetszik, nevezzék az eredményt érdektelennek vagy bármi másnak személyes ízlésüknek megfelelően. Azzal az értelmetlen kijelentéssel azonban, mely szerint az egész valószínűtlen vagy erőltetett, kéretik csínján bánni.
– Rendben van, rendben van – fészkelődött Hadley. – Jómagam nem táplálok ellenséges érzelmeket a dologgal kapcsolatban. De ha már ragaszkodik az előadáshoz, annak nyilvánvalóan van valami köze a mi ügyünkhöz.
– Van.
– Akkor miért a hermetikusan zárt szobával foglalkozunk? Ön mondta, hogy nem a Grimaud-gyilkosság a legnagyobb problémánk. A legfontosabb az, ki lőtte le Fleyt egy üres utca kellős közepén?…
– Ó, erre gondol? – kérdezte dr. Fell olyan gőgös legyintéssel, hogy Hadley rámeredt. – Erre a részére? A magyarázatot abban a pillanatban tudtam, amikor meghallottam a templomi harangokat. Micsoda nyelven beszéltek! Teljesen komolyan mondom. A szobából való menekülés ejt engem zavarba. És annak illusztrálására, hogy nem vagyunk képesek nyomra bukkanni, fel fogom vázolni a zárt szobában történő gyilkosság végrehajtásának néhány módját, éspedig különféle csoportosításokban. Ez a bűncselekmény is besorolható valahová. Másként nem lehet! Mindegy, mennyi változat lehetséges, ez sem lehet más, csak egy variációja valamelyik alapmódszernek.
– Mármost – magyarázta –, íme a mi dobozunk, egy darab ajtóval, egy darab ablakkal és áthatolhatatlan falakkal. Amikor arról ejtünk szót, miként lehetséges távozni onnan, ha egyszer az ajtó és az ablak is zárva, nem teszek majd említést arról az alacsony szintű (és napjainkban ritkaságszámba menő) trükkről, mely szerint titkos kijárat nyílik a szobából. Ez ugyanis annyira szint alá viszi a történetet, hogy egy önmagára valamelyest is adó szerző aligha merészkedik ilyesmit akár csak megemlíteni is. Ennek a nevetséges megoldásnak az egyszerűbb változatait sem fogjuk megbeszélni: az eltolható panelt, amely csak akkora, hogy épp befér rajta egy kéz; a mennyezeten lévő lyukat, amelyen át behatol a kés, majd a lyuk tökéletesen zárul, míg odafenn a padláson por kerül a kérdéses helyre, mintha soha senki nem járt volna ott. Ez ugyanis mind ugyanaz pepitában. Az elv nem változik, akár gyűszűnyi a titkos lyuk, akár ólajtónyi… Ami az osztályozást illeti, ön talán jegyezhetné, Mr. Pettis.
– Rendben – vigyorgott Pettis. – Rajta!
– Kezdem! Bűncselekményt követnek el egy hermetikusan lezárt szobában, amely valóban hermetikusan zárt, és ahonnan a gyilkos nem menekült el, mert valójában bent sem volt. Magyarázatok:
1. Nem gyilkosság történt, hanem véletlen események sorozata vezetett balesethez, amely gyilkosságnak tűnik. Korábban, amikor az ajtó még nem volt bezárva, történt egy rablás, egy támadás, sebesülés vagy a bútor sérülése, amely halálos harcot sugall. Később az áldozat vagy véletlenül életét veszti, vagy összeesik a bezárt szobában, és feltételezik, hogy mindezen történések egyszerre mentek végbe. Ebben az esetben a halál beálltát általában koponyatörés okozza – a feltételezés szerint a gyilkos szerszám bunkósbot volt, a valóságban azonban valamilyen bútordarab. Lehet asztal sarka vagy szék éles széle, a legnépszerűbb eszköz azonban az acél kandallórács. A gyilkos rács egyébként úgy végez az emberrel, hogy a haláleset gyilkosságnak tűnik Sherlock Holmesnak a kampókezű emberrel való kalandja óta. Ennek a fajta, gyilkost sem nélkülöző agytornának legkielégítőbb megoldását Gaston Leroux A sárga szoba rejtélye című művében találjuk – ez a legjobb detektívtörténet, melyet valaha is írtak.
2. Gyilkosság történt ugyan, ám úgy, hogy az áldozatot öngyilkosságba vagy halálos balesetbe hajszolják bele. Ez lehet a hatása például a kísértetjárta szobának, vagy még közönségesebben annak, ha gázt szivárogtatnak kívülről a szobába. Az áldozat a gáz vagy a méreg hatására megvadul, és őrjöngeni kezd, tör-zúz, így a helyszín úgy fest, mintha küzdelem folyt volna közte és valaki más között, végül késsel megsebesíti önmagát. Más változatokban a csillár egyik ága szúrja át a fejét, esetleg önkezével fojtja meg magát.
3. Gyilkosság történt, de egy, a szobában előzetesen felállított mechanikus eszköz segítségével, amelyet úgy rejtettek el valamilyen ártalmatlan kinézetű bútordarabban, hogy lenyomozhatatlan maradjon. Lehet ez csapda, amit olyasvalaki állított, aki rég halott, és működésbe léphet automatikusan, de működésbe hozhatja azt a modern kori gyilkos is. Lehet azonban napjaink tudományának valamilyen ördögi találmánya. Lőfegyver-mechanizmust rejthetnek például a telefon kagylójába, amely golyót ereszt az illető koponyájába, amint felveszi a kagylót. Alkalmazzák a pisztoly ravaszához erősített zsinórt, amelyet a megfagyó víz összehúzódása hoz mozgásba, és az órát, amely akkor lő, ha felhúzzák. Az órák népszerűek; itt van például a találékony nagypapa órája, amelyben csörögni kezd egy rejtett csengő, és ha az ember hozzányúl, hogy elnémítsa, a szerkezet egy pengét lő a hasába. Ismerjük a mennyezetről csüngő súlyt, amely szétveri az ember koponyáját, és az ágyat, amely, ha az ember teste bemelegíti, halálos gázt kezd árasztani magából; a mérgezett nyilat, amely után nem marad nyom, a…
– Látják – döfködött vadul szivarjával dr. Fell –, amint közelebbi ismeretségbe kerülünk ezekkel a mechanikus eszközökkel, igencsak a „lehetetlen helyzet” tartományában járunk. Lehetne folytatni akár olyan eszközökkel, amelyek villanyárammal végzik ki áldozatukat. Elektromos sakktábla. Akár elektromos kesztyű. Minden egyes bútordarab magában hordozhatja a halált, még egy teafilter is. Úgy tűnik azonban, ügyünkben ilyesmihez nem folyamodtak, tehát lépjünk tovább.
4. Öngyilkosság történt, melyet gyilkosságnak akartak feltüntetni. Az illető ledöfi saját magát egy jégcsappal, amely aztán szépen elolvad; a bezárt szobában fegyvert nem lelnek, a gyilkosságot mindenki feltételezi. Valaki olyan fegyverrel lövi agyon magát, melyet rugalmas anyaghoz erősítettek; amint a pisztoly kicsúszik a kezéből, távozik is, mondjuk a kéményen át. Ennek a trükknek a változatai (nem bezárt szobás ügyekben) közé tartozik a pisztoly, amelyhez súlyt erősítenek, így a lövést követően az egy hídról a folyóba esik; de hasonló eset az is, amikor az ablakon esik ki, hóesésben.
5. Olyan gyilkossággal van dolgunk, amelyben komoly szerepet játszott az illúzió és a szerepjátszás. Így: az áldozat, akiről azt hiszik, még él, valójában már holtan fekszik a szobájában, amelynek ajtaja megfigyelés alatt áll. A gyilkos, aki vagy beöltözik az áldozatnak, vagy hátulról tévesztik azzal össze, beront az ajtón. Megpördül, megszabadul az álöltözéktől, és azon nyomban ki is jön az ajtón, immár önmagaként. Az illúzió az, hogy kijövet pusztán elmegy egy másik ember mellett. Bárhogyan is alakul, van alibije, hiszen ha később a hullát felfedezik, feltételezik, hogy a gyilkosságra valamivel azután került sor, hogy az „áldozat”, akit eljátszottak, bement a szobába.
6. Gyilkosság történt, amely – noha olyasvalaki követte el, aki akkor nem volt a szobában – úgy fest: csak olyasvalaki követhette el, aki bent tartózkodott.
– Ezt megmagyarázandó – szakította meg dr. Fell az előadást – ezt a típusú bűncselekményt a távolsági vagy jégcsap gyilkosság cím alatt osztályozom, miután ennek az elvnek egy változatáról van szó. A jégcsapról már beszéltem; értik, mit akarok mondani. Az ajtó zárva, az ablak túl kicsi ahhoz, hogy azon a gyilkos átférjen; ettől függetlenül az áldozatot nyilvánvalóan a szobában késelte meg valaki, a gyilkos fegyvernek pedig nyoma veszett. Nos, a jégcsapot belülről lőtték ki, mint egy golyót – nem fogjuk azt tüzetesebben megbeszélni, mennyire praktikus az ilyesmi, mint amennyire a korábban említett titokzatos gázokat tárgyaltuk meg –, azután pedig nyom nélkül elolvad. Azt hiszem, Anna Katherine Green volt az első, aki detektívregényben – Csak kezdőbetűk volt a címe – ezt a trükköt alkalmazta.
(Mellesleg ő a felelős egy sor hagyományért. Első, nagyjából ötven évvel ezelőtt megjelent detektívregényében alapozta meg a munkaadóját meggyilkoló titkár figuráját, és azt hiszem, a mai statisztikák bizonyítanák, a titkár a fikciókban a leggyakrabban előforduló gyilkos. A komornyikok már régen kimentek a divatból; a kerekes székes rokkant túlságosan is gyanús; ami pedig a békés, középkorú vénkisasszonyokat illeti, ők ki tudja, mikor leküzdötték már gyilkos hajlamaikat, hogy detektíveskedhessenek. Napjainkban már az orvosok is sokkal jobban viselkednek, kivéve persze azt az esetet, amikor őrült tudós válik belőlük. Az ügyvédek, noha gonoszságuk alapjában változatlan maradt, csak egyes esetekben jelentenek közvetlen veszedelmet. A ciklusok azonban visszatérőek! Edgar Allan Poe nyolcvan évvel ezelőtt képes volt a gyilkosát Goodfellownak, azaz klassz fickónak elnevezni, és napjaink legnépszerűbb krimiírója pontosan ugyanezt tette, amikor Goodmannek, jó embernek nevezte el az ősgonoszt. Mindazonáltal továbbra is a titkárok a leggonoszabbak, akikkel bűncselekmények tájékán találkozni lehet.)
– Hogy folytassam a jégcsappal: annak valóságos alkalmazását a Medicieknek tulajdonítják, és az egyik csodálatraméltó Fleming Stone-történet Martialis epigrammáját idézi annak bizonyságaképp, hogy e halálos fegyvert már az első századi Rómában is ismerték. Jégcsapot lőttek ki, dobtak vagy indítottak útjára számszeríjjal Hamilton Creek egyik kalandjában is (a Negyven arc nagyszerű alakjáról van szó). Variáció még erre a témára az oldódó rakéta, a kősóból, sőt a fagyasztott vérből készült golyó. Mindez azt illusztrálja, mit értek azon, hogy valaki kívül lévő követ el zárt szobában bűncselekményt. Vannak más módszerek is. Hosszú és igen vékony pengével meg lehet késelni valakit egy hétvégi ház nem tökéletesen illeszkedő deszkái között, s a pengét azután könnyűszerrel vissza lehet húzni; de késelni lehet olyan vékony pengével is, hogy az áldozat szinte meg sem érzi, sőt át tud sétálni a másik szobába, és csak ott esik össze holtan hirtelen. Vagy ráveszik, hogy nézzen ki egy ablakon, amely bentről hozzáférhetetlen, fentről azonban régi ismerősünk, a jég, szétzúzza a koponyáját, fegyvert azonban később nem találnak, mivel az elolvad.
– Ebben a rubrikában (noha tökéletesen illene a hármas számú alá is) felsorolhatjuk azokat a gyilkosságokat is, amelyeket mérges kígyókkal vagy egyéb mérges férgekkel követnek el. A kígyókat nemcsak szekrényekben meg széfekben lehet ügyesen elrejteni, de virágkosarakban, könyvekben, gyertyatartókban, sétapálcákban is. Még egy olyan szívderítő eset is eszembe jut, amikor egy pipa borostyánszára, amelyet groteszk módon skorpió formájúra faragtak, egyszer csak életre kelt, és amikor az áldozat a foga közé illesztette, valódi skorpió lett belőle. Ám ami a bezárt szobában valaha elkövetett legnagyszerűbb távolsági gyilkosságot illeti, uraim, jó szívvel ajánlom önöknek a detektívregények történetének legbriliánsabb darabját. (Amely voltaképp osztozik a dicsőségen némely más verhetetlen kiválósággal, így Thomas Burke-tól a Mr. Ottermole kezei, Chestertontól az Ember az átjáróban, valamint Jacques Futrelle-től A tizenhármas cella problémája című művekkel.) Ez pedig nem más, mint Melville Davisson Post Doomdorf-rejtélye, ahol a tényleges gyilkos maga a nap. A nap csap le a bezárt szoba ablakán keresztül, változtatja égő palackká Doomdorfnak az asztalon álló saját fehér faszeszlikőrös üvegét, s gyújtja be ezen keresztül a falon lévő pisztoly gyutacsát: az áldozat melle pedig szétrobban, mialatt az ágyban fekszik. Azután pedig ugyancsak ott van a… No de álljunk csak meg. Jobb, ha nem kalandozok el még jobban; befejezem inkább az osztályozást a hetedik rubrikával:
7. Olyan gyilkosság, amely pontosan az 5. pontban ismertetett hatás fordítottján alapul: az áldozat halálának idejét a valóságosnál sokkal korábbra teszik. Az illető alszik (begyógyszerezve, de amúgy sértetlenül) a bezárt szobában. Hiába kopogtatnak, erre nem ébred fel. A gyilkos alattomosan fellármázza a házat, betöri az ajtót, megkéseli az áldozatot, vagy a torkát vágja el, miközben a többiekkel elhiteti, hogy látnak valamit, amit valójában nem látnak. Ennek a kategóriának a feltalálása Israel Zangwill nevéhez fűződik, és számos formában alkalmazták már. Játszódott már ilyen cselekmény (általában késelés formájában) hajón, romos házban, üvegházban, padláson, még a szabadban is – ahol az áldozat előbb megbotlott, és így veszítette el az eszméletét, mielőtt a gyilkos fölé hajolt volna. Tehát…
– Egy pillanat! – szólt közbe Hadley, és az asztalra csapott. Dr. Fell, akit ékesszólása ezúttal sem hagyott cserben, felé fordult, és rámosolygott. – Lehet, hogy mindezzel nincs semmi baj – folytatta a főfelügyelő. – Most már foglalkoztunk a bezárt szoba műfaj valamennyi típusával…
– Valamennyivel? – csodálkozott dr. Fell. – Ez természetesen nem így van. Átfogóan még azokat a módszereket sem vettük teljes egészében szemügyre, amelyek ebbe az osztályozásba tartoznak; csupán áttekintettük őket úgy nagyjából. De érjük is be ennyivel. A másikfajta osztályozásról akartam beszélni: az ajtókkal és ablakokkal való különféle bűvészkedésekről, amelyeknek köszönhetően ezek zárva lehetnek belülről. Uraim, folytatnám tehát…
– Nem, még ne folytassa – makacskodott a főfelügyelő. – A saját érveit fogom felhasználni. Ön szerint nyomra bukkanhatunk, ha végigvesszük a mutatvány különféle módozatait. Eddig hét pontot sorolt fel, csakhogy a mi esetünkben valamennyit ki kell zárni, éspedig az ön saját kategorizálása miatt, amely pedig így hangzott: „Bűncselekményt követnek el egy hermetikusan lezárt szobában, amely valóban hermetikusan zárt, és ahonnan a gyilkos nem menekült el, mert valójában bent sem volt.” Ez mindent kizár! Hiszen ha valamit tudunk, hacsak fel nem tesszük, hogy Mills és a Dumont nő hazudnak, az az, hogy a gyilkos csakugyan odabent volt! Erre mit tud mondani?
Pettis előrehajolt, és kopasz fején megcsillant a piros ernyős lámpa fénye. Eddig szép kalligrafikus jegyzeteket készített aranyceruzájával, most azonban felemelte jelentőségteljes tekintetét, amely most, hogy dr. Fellt fürkészte, még jelentőségteljesebbnek s valahogy békaszerűnek tűnt.
– Nos, igen – szólalt meg kis köhintéssel. – Az ötödik pont azonban véleményem szerint igen sokatmondó. Illúzió! Mi van akkor, ha Mills és Dumont asszony valójában nem láttak senkit bemenni a szobába; ha valahogyan átverték őket, vagy az egész csak olyan illúzió volt, mint a laterna magica?
– Ördögöt! – jelentette ki Hadley. – Már elnézést! Erre már én is gondoltam. Tegnap egész este ezzel gyötörtem Millst, és ma reggel is volt vele némi beszédem. Bármi volt is az a gyilkos, bizonyosan nem illúzió, és azon az ajtón igenis bement. Elég tömör volt ahhoz, hogy árnyékot vessen, amikor pedig végigment a folyosón, a léptei érezhetők voltak. Ahhoz is elég valóságos volt, hogy beszéljen, és az ajtót bevágja. Ezzel egyetért, Fell?
A doktor búsan bólintott, és pöffentett egyet a szivarján.
– Ó, hogy is ne értenék. Elég tömör volt, és bement.
– De még ha meg is engednénk – folytatta Hadley, miközben Pettis újabb kávét rendelt a pincértől –, olyasmit feltételeznénk, amiről eleve tudjuk, nem áll meg. A laterna magica árnyékával aligha ölhették meg Grimaud-t. Valóságos pisztoly sült el egy valóságos kézben. Ami pedig a többi pontot illeti, Isten a tudója, hogy Grimaud nem misztikus eszköztől lelte halálát. Mi több, nem is önmagát lőtte meg, és azután nem tüntette el a pisztolyt a kéményen át, mint az példaként elhangzott. Elsősorban senki nem tudja magát többlábnyi távolságról meglőni. Másodsorban a fegyver sem képes arra, hogy kirepüljön a kéményen, onnan a háztetők fölött elvitorlázzon a Cagliostro Streetre, ledurrantsa Fleyt, majd mint ki dolgát jól végezte, a hóba puffanjon. A fenébe is, Fell, lassanként már én is kezdek úgy gondolkodni, mint maga. Túlságosan is ki vagyok téve a társaságának. Térjünk vissza a józanság birodalmába. Mi van önnel?
Dr. Fell szeme elkerekedett, a lámpára bámult, majd ökle lassan az asztalra ereszkedett.
– Kémény – suttogta. – Kémény! Hű! Vajon… Atyám! Hadley, hogy én micsoda ökör vagyok!
– Miért, mi van a kéménnyel? – kérdezte a főfelügyelő. – Egyszer s mindenkorra tisztáztuk, hogy a kéményen át senki emberfia nem távozhatott.
– Igen, hogy is ne tisztáztuk volna; csakhogy én másra gondoltam. Már látom a fényt az alagút végén, még ha az a fény csak tűszúrásnyi is. Muszáj lesz még egy pillantást vetnem a kéményre.
Pettis kuncogott, és az aranyceruza végével megkopogtatta jegyzeteit. – Mindenesetre – mondta – akár ki is kerekítheti, amit elkezdett. Egy dologban egyetértek a főfelügyelővel. Jobb, ha a nyílászárókkal való babrálás módozatait vázolja.
– Legnagyobb sajnálatomra azt kell mondjam – szólt dr. Fell, miközben szórakozottsága elillant –, hogy a kémények nem a kedvenc menekülő' útvonalai a detektívtörténeteknek, kivéve természetesen, ha titkos átjárók is egyben. Olyankor azonban páratlanok. Üreges kémény, mögötte titkos szobával; a kandalló háta szétnyílik, akár egy függöny; maga a kandalló kifordítható. S mi több, a kéményen át mindenféle ledobható, főleg olyasmi, ami mérgező. Az viszont igencsak ritkaságszámba megy, hogy egy gyilkos a kéményen felmászván menekülő útvonal gyanánt használja azt. Túl azon, hogy közel állna a lehetetlenhez, igencsak koszos megoldás lenne, szemben az ablakokkal és ajtókkal való játszadozással. A két klasszikus, az ablak és az ajtó közül messze az utóbbi a népszerűbb, ennélfogva felsorolhatjuk néhány módját, miként érhető el, hogy az ajtó belülről zártnak hasson:
1. A kulccsal való manipulálás, amíg az a zárban van. Ez volt a kedvenc régimódi metódus, manapság azonban túlságosan is közismertek a különféle variációi ahhoz, hogy valaki komolyan kísérletezzen vele. A kulcs szára megmarkolható, és kívülről szerszámmal elfordítható; mi magunk is ehhez az eljáráshoz folyamodtunk, amikor kinyitottuk Grimaud dolgozószobájának ajtaját. Az egyik praktikus kis célszer szám egy nagyjából két hüvelyk hosszú vékony fémrúd, amelyhez bizonyos hosszúságú erős zsinór csatlakozik. A szoba elhagyása előtt ezt a rudat csúsztatjuk a kulcs fejénél a lyukba, az egyik végét alá, a másikat fölé, így az emelő ként működik; a zsinórt leejtjük, és átvezetjük az ajtó alatt. Az ajtót kívülről becsukjuk. Ekkor már csak a zsinórt kell meghúzni, és az emelő elfordítja a zárat; azután megrázzuk vagy kihúzzuk a zsinórral a rudat, és amikor leesik, az ajtó alatti résen kihúzzuk. Ezen elv alapján számos változat ismeretes, de valamennyi a zsinór használatán alapul.
2. Anélkül, hogy zárhoz vagy lakathoz nyúlnánk, egyszerűen eltávolítjuk az ajtó zsanérjait. Elegáns trükk, leginkább iskolások folyamodnak hozzá, ha ki akarnak fosztani egy lezárt öltözőszekrényt. Ehhez azonban természetesen az kell, hogy a zsanérok kívül legyenek.
3. Manipulálás a retesszel. Ismét a zsinóré a főszerep, valamint ezúttal tűkből és stoppolótűkből álló mechanizmusé, amelyekkel a retesz kívülről rátolható, míg a zsinór a kulcslyukon át távozik. Philo Vance, aki előtt a kalapomat megemelem, mutatta be ennek a mutatványnak a legjobb alkalmazását. Vannak egyszerűbb, de kevésbé hatékony variánsok is, amelyeknél csak egy zsinórt használunk. Hamis csomót hurkolunk egy hosszabb darab végére, amely erős és hirtelen rántásra kibomlik. Ezt a hurkot vetjük át a reteszpánton, majd a zsinórt kivezetjük az ajtó alatt. Az ajtót ezután becsukjuk, és a zsinórt jobbra vagy balra húzva rázárjuk a reteszt. Az éles és hirtelen rántástól a csomó kibomlik, a zsinórt kihúzzuk. Ellery Queen bemutat egy újabb metódust, amelynek lényege magának a halottnak a felhasználása; ennek durva, összefüggéseiből kiragadott bemutatása azonban nem lenne tisztességes eljárás ezzel a kitűnő' úriemberrel szemben.
4. A rugós zárral vagy ajtógombbal való manipulálás. Ennek lényege a legtöbb esetben az, hogy valamivel rögzítik a zárnyelvét, aztán a tárgyat az ajtó becsukásakor eltávolítják. Eddig a legjobbnak a mindig jól felhasználható jég alkalmazása minősült, nevezetesen a jégkockáé, amely elolvad, s így egy idő után engedi, hogy a zár nyelve a helyére ugorjon. Tudunk olyan esetről, ahol az ajtó puszta becsapása ugrasztottá helyére a rugós zárat.
5. Az illúzió egyszerű, de hatékony módszer. A gyilkos a tett elkövetése után kívülről bezárja az ajtót, és magánál tartja a kulcsot, a többiek azonban úgy tudják, hogy a kulcs belülről van a zárban. A gyilkos, aki a házat fellármázza, és aki a hullát megtalálja, beveri az ajtón lévő ablak felső tábláját, benyúl, kezében a kulccsal, „megtalálja” belül a kulcsot, ki is nyitja vele az ajtót. Ugyancsak ezt az eljárást használjuk akkor is, ha átlagos faajtóról van szó.
Vannak összetett metódusok is, például az ajtó kívülről történő bezárása, majd a kulcsnak ismét csak zsinórral történő visszajuttatása, de önök is láthatják, hogy ebben az esetben egyiket sem alkalmazták. Úgy találtuk az ajtót, hogy belülről volt bezárva. Nos, sok módszer létezik, amellyel ezt el lehet érni, de ezek alkalmazására sem került sor, hiszen Mills mind végig szemmel tartotta az ajtót. Ez a szoba technikai értelemben zárva volt. Szemmel is tartották, így ezen az úton nem jutunk el a megoldásig.
– Nem szívesen hozakodom elő híres mondásokkal – ráncolta a homlokát Pettis –, mindenesetre igencsak ideillik az, mely szerint ha a lehetetlent kizárjuk, az a megoldás, ami maradt, bármilyen abszurdnak tűnik is. Az ajtót kizárta. Felteszem, hogy kizárja a kéményt is.
– Ki bizony – morogta dr. Fell.
– Akkor ismét csak az ablakhoz jutunk, nem? – kérdezte Hadley. –Végigment az összes olyan módozaton, melyeket nyilvánvalóan nem alkalmazhattak. De ebben a szenzációs katalógusban gondosan kerülte az egyetlen olyan távozási lehetőség említését, amelyhez a gyilkos kizárólagos jelleggel folyamodhatott…
– Mert nem egyszerűen be volt zárva az ablak, hát nem érti?? –kiáltotta dr. Fell. – Mondhatok éppen a bezárt ablakokkal kapcsolatban is néhány furcsaságot. Eljátszható mindenféle bohóckodás az acélzsalukkal és zárakkal. Megtehetjük, hogy bezúzzuk az ablakot, óvatosan bezárjuk, majd távozásunkkor egyszerűen új táblát illesztünk a régi helyébe, és annak rend je és módja szerint körül is gitteljük, így az ablak úgy fest, mintha hozzá sem nyúltak volna, ugyanakkor belülről be van zárva. Ez az ablak azonban nem egyszerűen be volt zárva – ez hozzáférhetetlen volt.
– Mintha valahol olvastam volna pókemberekről… – mondta Pettis bizonytalanul.
Dr. Fell azonban a fejét rázta. – Nem vitatjuk, hogy akrobatikus képességekkel rendelkező ember képes közlekedni a falon, még ha az sima is. Miután ezt készséggel elfogadtam, arra kell gondolnom, hogy valahová még a legügyesebb pókembernek is le kell előbb vagy utóbb tennie a lábát. Csakhogy nem tette le. Sem a tetőn, sem odalent… – Dr. Fell öklét a halántékára szorította. – Ha viszont ebben a tekintetben kíváncsiak lennének egy-két ötletre…
Elhallgatott, és felemelte a fejét. A csendes és immáron elhagyatott étterem kirakatai előtt hullott a hó. Egy alak tartott feléjük habozva, előbb jobbra-balra tekingetve, aztán lépteit meggyorsítva. Hadley meglepetésében felnyögött, amikor megállapította, hogy Mangan az. Mangan sápadt volt.
– Kifogytunk? – kérdezte Hadley a tőle telhető leghűvösebben. –Nincs esetleg valami más színváltozó kábátokról vagy…
– Nincs – mondta Mangan. Megállt az asztalnál, s kissé lihegett. –De jobb, ha átjönnek. Valami történt Draymannel; gutaütés vagy ahhoz hasonló. Nem halt meg, de nagyon rosszul van. Épp önnel akart érintkezésbe lépni, amikor elborult az agya… összevissza beszél arról, hogy valaki van a szobájában, tűzijátékról, kéményekről.” (Rákócza Richard fordítása)