Agatha Christie első magyarul megjelent története

Az Est_1926 kA magányos isten - 0001k

Agatha Christie már Angliában gyakorlatilag híres lett az első regénye, a The Mysterious Affair at Styles (1920) megjelenése után. Ezt a regényt  A titokzatos stylesi eset címmel folytatásos regényként közölte a Tolnai Világlapja Kolozs Pál fordításában (13 részben, 1930/44. sz. és 1931/5. sz. közt).  Könyv formában ugyanez a fordítás csak 1943-ban jelent meg a Kaland kiadó gondozásában, Poirot mester címmel. Érdekes viszont, hogy Agatha Christie a "titokzatos eltűnése" ürügyén már aránylag ismert volt Magyarországon azelőtt, hogy bármi is megjelent volna tőle magyarul. Fentebb adom Az Est c. napilap 1926. december 16-i cikkét Agatha Christie megkerüléséről. Az eset előzménye az volt, hogy az írónő 1926. december 3-án gépkocsijával elhajtott Styles-i otthonából és gyakorlatilag 11 napra eltűnt. Szinte a fél Anglia őt kereste, mikor egy vidéki kis panzióban rátaláltak, ahová álnéven jelentkezett be.

Viszont az első magyarul megjelent regénye az Új Nemzedék napilapban ment sorozatban, Zigány Árpád fordításában: Poirot mester bravurja (1928. nov. 28 és 1929. jan. 17 között: 35 részben= The Murder of Roger Ackroyd, 1926). A regényt csak 1930-ban jelentette meg a Palladis kiadó könyvformában.

Viszont egy novella volt, ami Agatha Christie-től elsőként megjelent magyarul (a jelenlegi tudomásom szerint):  A magányos isten, Áller Képes Családi Lapja, 1927/14. sz. [The Lonely God, The Royal Magazine, Jul 1926]. Az Áller két rajzzal is illusztrálta a novellát. Viszont a fordító nevét nem közölte (lásd fentebb jobb oldalt a novella első oldalát az Állerből). Magyarul a The Lonely God  csak 74 évvel később jelent meg újból, Borbás Mária fordításában, szintén A magányos isten címmel Az Álmok Háza c. novelláskötetben (Magyar Könyvklub, 2001). A kötet While the Light Lasts and Other Stories c. válogatás (1997) magyarra fordítása volt, átvéve a novellákhoz  Tony Medawar megjegyzéseit is. Ez a kötet nem csak bűnügyi, hanem romantikus és rémtörténeteket is tartalmazott Agatha Christie korai, az 1920-as években írt novelláiból. A magányos istenről Medawar megjegyezte: "A magányos isten a Royal Magazine-ban jelent meg először, 1926 júliusában. Egyike Christie kevés, tisztán romantikus elbeszélésének, és ő maga is „sajnálatosan érzelgősnek” minősítette.
A történetnek azonban érdekességet kölcsönöz, hogy előrevetíti Christie-nek a régészet iránt egész élete során tanúsított érdeklődését – az archeológiát adta meg mint kedvenc tanát, amikor a jótékony célra kiadott Michael Parkinson Gyóntatóalbuma (1973) kérdéseire válaszolt. A régészet iránti közös érdeklődés vezetett ismeretségéhez azzal a férfival, aki a második férje lett: Max Mallowan, a híres archeológus..."

Alább közlöm A magányos isten c. novellát, ahogy annak idején a híres Áller hetilapjában megjelent:

A magányos isten - fejcím

                                                                                           A magányos isten
                                                                                                  Elbeszélés
                                                                                           Írta: Agatha Christie


I.

Ott állt a British Museum egyik polcán, egyedül és elhagyatottan, néhány látszólag hatalmasabb istenség között. Ezekről meglátszott, hogy tudatában vannak fölényüknek. Mindegyiknek a talapzatán rajta állt, hogy melyik ország és melyik nép imádta volt. Fenséges mivoltukban senki sem kételkedhetett, igazi elismert istenek voltak mind.
De a kis istenség a sarokban olyan volt, mintha kilökték volna a társaságukból. Nyersen faragták ki szürke kőből, a vonásait félig eltörölte az idő vasfoga. Így ült egyedül a térdeire könyökölve, az arcát pedig a kezein nyugtatta, kis magányos isten, idegen országban. Felirat nem jelezte, hogy honnan való, a hírneve és tisztelete ismeretlen. Szinte megható volt nézni kicsiny alakját távol a hazájától. Ügyet sem vetettek rá, senki sem állt meg előtte, miért is tette volna? Mint valami jelentéktelen szürke kőtömb ült a sarokban. Két oldalán két mexikói bálvány, simára koptatta őket a kor, összekulcsoltkezű szelíd istenek, de kegyetlen szájuk mosolygott és ebből a mosolyból világosan ki lehetett olvasni megvetésüket az emberiség iránt. Azonkívül ott volt egy gömbölyű, brutális, öntudatos kis isten, ökölbeszorult a keze. Olyan volt, mintha szétpattanna a büszkeségtől. A látogatók sokszor megálltak előtte, de sokat is nevettek a nagy ellentéten, mely az ő fennhéjázó külseje és a mexikói kollégáinak közömbös mosolygása között volt.
A kis kiűzött isten reménytelenül ült ott kezére támasztott fejével, ahogyan éveken át, amíg meg nem történt a hihetetlen dolog: egy szép napon imádója támadt.

II.

– Nincs levelem?
A portás kivett egy levélköteget a szekrényből, végigfutotta őket, aztán közömbös hangon így felelt:
– Nincs, uram.
Frank Olivér sóhajtott, mikor kiment a klubból. Miért is lett volna levele? Hiszen csak kevés emberrel állt levelezésben. Amióta tavasszal visszatért Birmából, elhagyatottnak, magányosnak érezte magát.
Alig múlt negyvenéves és életének utolsó tizennyolc évét a föld különböző pontjain töltötte el, néha hazalátogatott Angliába és most, amikor végleg hazajött, először érezte, hogy mennyire egyedül van a világon.
Volt ugyan egy húga, Greta, egy yorkshirei papnak a felesége, de azt nagyon elfoglalta a saját háztartása és a sok gyermeke, bár nagyón szerette az egyetlen bátyját, de nem sok időt szentelhetett neki. Aztán volt még egy öreg barátja, Tom Hurley. Tom az ő unokahúgát vette el, egy jókedvű, energikus és gyakorlati gondolkozású fiatal asszonyt, akitől Frank szinte félt; Ez az asszony folyton azzal kínozta, hogy ne legyen belőle öreg különc, agglegény és mindig tartogatott számára «valami csinos» leányt. De Frank mindig úgy találta, hogy ezek az úgynevezett bájos leányok nem neki valók, ragaszkodtak hozzá egy darabig, aztán lemondtak róla.
Frank tulajdonképpen nem idegenkedett a társaságtól, vágyott pajtáskodás és rokonérzés után és elkedvetlenítette a magány. De olyan sokáig volt távol, hogy az idő odahaza elszaladt felette és most nap nap után tétlenül őgyelgett, nem tudta, mit tegyen.
Egy napon betévedt a British Museumba.
Érdeklődött az ázsiai ritkaságok után és megállt a magányos bálvány előtt. Annak bája rögtön lekötötte a figyelmét. Volt közöttük valami rokonság, ő is olyan volt, mint egy száműzött idegen országban. Frank azután megszokta, hogy mindig ellátogatott a múzeumba, csak azért, hogy egy pillantást vessen a kőfigurára a magas polc egyik sarkán.
– Szomorú sorsa van ennek a kis fickónak
– gondolta magában. – Azelőtt bizonyára nagy hűhót csináltak belőle, áldoztak, táncoltak előtte és miegymás.
Végül már majdnem az volt az érzése, hogy a bálvány tulajdonképpen az övé és ezért valósággal megsértődött, mikor látta, hogy a kis isten megint meghódított valakit. Hiszen ő.
Frank, fedezte fel és senkinek sem volt joga ahhoz, hogy beleavatkozzék a viszonyukba.
De ez után az első méltatlankodás után mosolyognia kellett magán. Mert a bálvány másik imádója kicsi, jelentéktelen lény volt, nevetségesen megható teremtés, kopott fekete kabátban és olyan szoknyában, amely jobb napokat is látott. Fiatal volt, csak huszonegyévesnek látszott, szőke haja, kék szeme volt és toprengő vonás a szája szélén. Különösen a kalapja keltette fel Frank részvétét. Kétségtelenül a leány maga díszítette fel és a kalap vakmerő kísérlet volt arra, hogy sikkesnek lássék, de a kudarca ebben a tekintetben egészen megható volt. Meglátszott a leányon, hogy jobb családból való, de nagyon szegény és Frank valami szegény nevelőnőnek – tartotta, aki egyedül áll a világon.
Frank hamar megállapította, hogy a leány minden kedden és pénteken jön el a bálványhoz, mindig pontosan tíz órakor, amikor kinyitották a múzeumot. Amint mondottuk Frank eleinte bosszankodott, amiért a leány így beleavatkozott a jogaiba. De lassanként a leány látogatásai voltak Frank egyhangú életének legtöbb érdekessége és a férfi végül is megbékült azzal a gondolattal, hogy megossza a tulajdonjogát ezzel a másik bálványimádóval és amikor nem látta a kis magányos hölgyet (ahogyan nevezni szokta), akkor az olyan napokat elveszett napoknak nevezte.
Talán a leány éppen úgy érdeklődött ő iránta, bár színlelt közömbösséggel igyekezett leplezni. De lassanként mégis valami közösségféle támadt közöttük, bár még soha egyetlen szót sem váltottak egymással. Ahhoz mind a ketten túlságosan félénkek voltak. Frank úgy érezte, hogy a leány észre sem vette őt és hogy megsértené, ha megszólítaná, azonkívül nem is tudta, hogy mit mondana neki.
De a sors – vagy talán a kis isten – könyörületes volt és adott neki ihletet. Nagy gyönyörűséget talált a ravaszságában, mikor egy kis zsebkendőt vett. Finom batisztból volt, csipke díszítette, gyönyörű volt, Frank alig mert hozzányúlni és ezzel a fegyverrel a kezében állította meg a leányt az egyiptomi szobában.
– Bocsánat, nem az öné ez? – így szólalt meg és igyekezett fölényes közömbösséggel beszélni, ez azonban sehogyan sem sikerült neki.
A magányos hölgy átvette a zsebkendőt és úgy tett, mintha alaposan megvizsgálná.
– Nem az enyém – mondta és visszaadta.
– Hiszen egészen új, még rajta van az árcédula is.
Frank azonban nem akarta bevallani a cselfogást és bőbeszédű magyarázatba fogott:
– Ott találtam a nagy üvegszekrény mellett és mivel ön éppen ott állt, azt hittem, hogy ön vesztette el.
A leány ezt mondta:
– Nem az enyém. – Aztán még Frank véleménye szerint kissé kegyetlenül hozzátette:
– Köszönöm.
Ezzel a beszélgetés véget is ért. A fiatal leány pirulva és zavartan állt ott és szemmelláthatóan nem tudta, hogyan, vonulhatna vissza megfelelő méltósággal.
Frank még egy kétségbeesett kísérletet tett, hogy a maga javára fordítsa az alkalmat.
– Azt hittem, hogy kívülem senki sem érdeklődik Londonban a mi kis istenünk iránt.
A leány megfeledkezett a tartózkodásáról és mohón így felelt:
– ön is így hívja? – Ha a leány észre is vette, hogy Frank a «mi» névmást használta, akkor sem sértődött meg miatta. Sőt, talán rokonszenvet keltett benne és egészen természetesnek találta, mikor a férfi nyugodtan így felelt:
– Persze!
Megint szünet támadt, de ezt már a megértés okozta és a szünetet a magányos hölgy/törte meg, mert úgy látszik, hirtelen eszébe jutott, hogy mi illik. Ki egyenesedett és hidegen ezt mondta:
– Most már mennem kell! Jó napot.
Meghajtotta a fejét, aztán kilibegett.

III.

Az illendőség szabályai szerint Franknak most úgy kellett volna éreznie, hogy elutasították, de gyorsan fokozódó romlásának egyik legsajnálatosabb jele volt az, hogy így morfondírozott magában:
– Milyen édes!
Egyébként hamar meg kellett bánnia vakmerőségét, mert a következő tíz napon át a kis hölgy egyáltalán nem jött el a múzeumba, ő riasztotta el! Sohasem jön el többé. Frank azt mondta magának, hogy bestia, csirkefogó, sohasem látja többé a leányt.
Kétségbeesetten egész nap a múzeumot járta, hiszen lehetséges, hogy a leány más időt választott a látogatásaira. Frank A magányos isten - 0002knemsokára betéve tudta valamennyi üvegszekrénynek a tartalmát és gyűlölet töltötte el a múmiák iránt. A felügyelő gyanakodva nézte, amint három óra hosszat bámulta az asszír ékírást. Mikor pedig már vagy századszor vette szemügyre a minden korból összeszedett vázákat, szinte megőrjítette az unalom. Egyszer a kitartása mégis elnyerte a jutalmát. A leány megint eljött, kicsit frissebben a szokottnál és látszott rajta a nagy igyekezet, hogy öntudatosnak lássék.
Frank derűs szívélyességgel fogadta.
– Kezeit csókolom! Szinte ősidők óta nem láttam!
– Jó napot.
A leány ezt fagyos udvariassággal mondta és mintha észre sem vette volna a férfi utolsó szavait.
A férfi azonban kétségbeesett elszántsággal folytatta és olyan könyörgő tekintettel nézett rá, hogy a leánynak önkénytelenül is egy hűséges nagy kutyára kellett gondolnia.
– Nem lehetnénk jóbarátok? Én egyedül vagyok Londonban, az egész világon és azt hiszem, ön is. Barátságot kellene kötnünk. És egyébként is a mi kis istenünk hozott össze minket.
A leány tanácstalanul nézett fel és gyenge mosoly remegett a szája sarkában.
– Igazán? – kérdezte.
– Persze!
Most másodszor használta ezt a szót és ennek most is megvolt a hatása, mert a fiatal hölgy rövid szünet után kicsit fölényesen ezt mondta:
– Na, jól van!
– Nagyszerű! – kiáltotta a férfi és volt valami a hangjában, ami részvétet ébresztett a leányban.
És így kezdődött ez a furcsa barátság. Hetenként kétszer találkoztak a kis pogány istennél. A beszédük eleinte kizárólag róla szólt. Hiszen ő volt úgyszólván a mentség a barátságukra. Részletesen megvitatták a származását. Frank mindenáron vérszomjas jellemet tulajdonított neki, úgy írta le, mint országának rémét, amely szakadatlanul emberáldozatokat követel és amelyet az emberek félelemből imádtak. Frank véleménye szerint éppen az volt a legmeghatóbb az egészben, hogy olyan nagy volt az ellentét a bálvány régi nagysága és mostani jelentéktelensége között.
A magányos hölgy azonban sehogy sem akarta elismerni ennek az ellentétnek a helyességét. Bizonyos volt benne, hogy ez a kis isten jóságos és irgalmas lehetett. Ellenben kételkedett abban, hogy valaha nagy jelentősége lett volna. Máskülönben nem tették volna'így félre a sarokba. Mindenesetre kedves kis isten volt, a leány szerette és nem tudta elviselni, hogy mindennap ott ül egyedül és a többi utálatos bálvány fitymálóan néz rá. Mert a leány jól látta, hogy a többi istenség lenézi ezt. A kis hölgynek szinte elakadt a lélekzete, olyan buzgón nézte a maga kis istenét.
De mikor ezt a témát kimerítették, természetesen magukról kezdtek beszélni. Frank megtudta, hogy a feltevése helyes volt. A leány nevelőnő volt egy hampsteadi családnál. És Frank rögtön idegenkedni kezdett annak a családnak a gyermekeitől: Teddtől, aki ötéves volt, de alapjában véve nem neveletlen, Mollitól, aki sohasem akarta azt tenni, amit mondtak neki, de mégsem lehetett rá haragudni, mert olyan kedves volt.
– Hiszen azok a gyermekek nagyon kínozzák önt – mondta sötét, sajnálkozó hangon.
– Dehogy kínoznak – felelte a leány mosolyogva. – Nagyon szigorú vagyok hozzájuk.
– Azt nem is hiszem – mondta Frank és nevetett, de hamar bocsánatot kért a hitetlenségéért.
A leány elmondta még, hogy árva és hogy egészen egyedül áll a világon.
Ezután Frank beszélt a saját életéről, a csatangolásáról a világ körül, amely fárasztó volt ugyan, de jövedelmező, azután arról, hogy mivel foglalkozott a szabad idejében: ecsettel és olajfestékkel tönkretett néhány vásznat.
– Nem tanultam festeni, – magyarázta, – de mindig az volt az érzésem, hogy magamtól megtanulhatnám. Most már magam is jónak találom a vázlataimat. De nagy kedvem volna kísérletet tenni egy nagyobb szabású festménnyel. Van egy barátom, aki ért a dologhoz és ő is azt mondta, hogy a technikám igen fejlett.
A leány erősen érdeklődött és többet is szeretett volna tudni.
– Bizonyos vagyok abban, hogy ön kitűnően fest – mondta, de a férfi a fejét rázta.
– Az utóbbi időben több motívumhoz is hozzákezdtem, de eldobtam őket, mielőtt még elkészültem volna velük.
Mindig azt hittem, hogy ha időm van, akkor sikerülnie kell. Éveken keresztül örültem ennek a hitemnek. Most azonban azt hiszem, hogy kissé öreg lettem, ehhez éppen úgy, mint sok máshoz.
– Semmi sem késő – mondta a fiatal hölgy az ifjúság forró meggyőződésével.
A férfi rámosolygott.
– Azt hiszi, gyermekem? Azt hiszi, hogy semmi sincsen, amihez én már öreg volnék?
A hölgy rámosolygott és tréfásan Matuzsálemnek nevezte.
Kezdték nagyon otthonosan érezni magukat a British Museumban.
A kövér, szimpatikus múzeumi őr, aki a galériára ügyelt fel, nagyon tapintatos volt, mert valahányszor a fiatal leányt jönni látta, mindig az asszír osztályon talált magának munkát.
Egy napon Frank merész lépésre határozta el magát. Meghívta a leányt egy teára.
A leány eleinte ellenvetéseket tett, hogy nincs ideje.
– Csak holnap jöhetek, amikor a gyermekek francia órára mennek.
– Csacsiság, – mondta Frank, – bizonyosan tud találni valami ürügyet, ölje meg valamelyik nagynénjét vagy unokahúgát, vagy csináljon más effélét.
Igazán el kell jönnie és aztán bemegyünk majd valamelyik kisebb cukrászdába itt a közelben, ahol pompás buktát kapni, mert remélem, maga is szeréti a buktát?
– Persze! Különösen az almás és mazsolás buktákat.
– Igaza van, én is azt találom, hogy nincs jobb a világon, mint a bukta – mondta Frank Olivér nagyünnepélyesen.
Így hát megegyeztek és a kis nevelőnő meg is jelent a cukrászdában. Finom, melegházban nevelt rózsa pompázott az övében. Bizonyára nem volt olcsó. Frank úgy vette észre, hogy a leány az utóbbi időben kissé elgyötörtnek és idegesnek látszik, és ezt a megfigyelését csak megerősítette ez a délután, amikor a leány a cukrászda egyik kis márványasztalánál teát öntött neki.
– Megint kínozták a gyermekek? – kérdezte részvevőn.
A leány a fejét rázta.
Franknak feltűnt, hogy a leány az utóbbi időben nem szívesen beszél a gyermekekről.
– Nem, nem volt semmi baj velük – felelte, de az a részvevő hang, amellyel a férfi a kérdését feltette, mintha aggodalmat keltett volna benne.
– Nem, nem a gyermekek… csak én… csak én érzem magamat egyedül.
Szinte könyörgő hangon tette ezt a vallomást.
– Igen, gyermekem, tudom – mondta a férfi hirtelen megindultan, de aztán egy percnyi szünet után vidámabb hangon szólt: – Tudjam, hogy még egyszer sem kérdezte meg a nevemet?
A leány tiltakozóan emelte fel a kezét.
– Igen, de nem is akarom tudni és ön se kérdezze az én nevemet. Maradjunk meg annak a két magányos embernek, akik véletlenül találkoztak és jóbarátokká váltak. Így sokkal érdekesebb.
A férfi lassan elgondolkozva felelt:
– Igaza van, ebben a magányos világban két olyan ember vagyunk, akinek egymáson kívül nincs senkije.
A leány ugyan másképpen gondolta a dolgot és úgy látszott, mintha nehezére esnék tovább folytatnia ezt a beszélgetést. Elhallgatott és egyre mélyebben és mélyebben hajtotta a fejét a tányérja fölé, úgy hogy végül is Frank már csak a kalapját látta.
– Szép kalapja van – mondta, hogy újra felvegye a beszélgetés fonalát.
– Magam díszítettem – mondta a leány büszkén.
– Mindjárt gondoltam.
– De sajnos, mégsem annyira modern, mint ahogy szeretném.
– Ellenkezőleg, ízléses és igen jól áll önnek.
Ismét nyomasztó csend következett. Most megint Frank törte meg azt.
– Kedves kis kisasszony, nem hallgathatok tovább. Szeretem magát, szeretem az első pillanattól kezdve, amikor fekete ruhájában előszór megláttam. Kedves kisasszony, ha két magányos ember összetalálkozik, akkor nem szabad többé elhagyottnak érezniük magukat. Ó, kedves kisasszony, nem élhetek maga nélkül…
A leány rámeredt Frankra. De amit felelt, az nagyon váratlanul érte a férfit. Csendes, nyugodt hangon ezt mondta ugyanis:
– Maga vette azt a zsebkendőt.
Frank megdöbbent a női éleslátásnak erre a bizonyságára és még jobban megdöbbent, hogy a leány a bizonyítékot ilyen váratlanul a mellének szegezte.
– Igen, igaza van, – ismerte be alázatosan – ürügyet kerestem, hogy megszólíthassam magát. Nagyon haragszik érte?
Elhallgatott és várta a leány válaszát.
– Nem. Én úgy találom, nagyon kedves volt ez magától – mondta a kis hölgy melegen.
Frank tovább folytatta a maga kissé rideg hangján:
– Mondja meg hát, kedves gyermekem, feleljen, lehetetlen a dolog? Jól tudom, hogy öreg vagyok és csúnya és…
A magányos hölgy félbeszakította.
– Nem igaz, nem öreg és nem csúnya. És nem is szeretném, ha más volna, mint amilyen. Szeretem magát olyannak, amilyen. Nem érti? Nem azért, mintha sajnálnám és nem azért, mert egyedül állok a világon és szükségem van arra, hogy legyen valakim, aki szeressen és aki gondoskodjék rólam, hanem azért, mert maga, maga… Érti?
– Igaz ez? – kérdezte Frank félig suttogva.
A leány nyugodtan rábólintott.
– Igaz.
A férfi szíve megnémult az örömtől, végre azután visszanyerte a szavát.
– Olyan ez, drágám, mintha a mennyországban járnék.
– Igen, egy olcsó cukrászdában – bólintott rá a leány. A hangja nevetett és sírt egyszerre.
De ez a földi mennyország nem tartott sokáig. A kis hölgy hirtelen felemelkedett és ijedten felkiáltott.
– Jaj! Már ilyen késő van? Sejtelmem sem volt, hogy így elszaladt az idő. Mennem kell.
– Hazakísérlek – mondta Frank.
– Nem, nem, nem!
A férfi kénytelen volt engedni és meg kellett elégednie azzal, hogy a földalatti lejárójáig kísérte.
– Isten veled, szerelmem! – mondta a leány és sokáig szorította a férfi kezét.
– A viszontlátásra holnap – mondta a férfi vidáman. – Holnap tíz órakor, mint rendesen, találkozunk és megmondjuk egymásnak a neveinket és komolyan megbeszéljük a jövőt.
– Ég veled – súgta a leány.
– Az' Ég mind a kettőnkkel lesz, kincsem.
A leány felmosolygott rá, de ebben a mosolygásban volt valami szomorúság, ami nyugtalanította a férfit, mert nem értette.
A kegyetlen lift azután eltüntette előle a leányt.

IV.

Frank nagyon nyugtalan volt a leány utolsó szavai miatt, de aztán kemény elhatározással elűzte magától és örvendező várakozással nézett a holnap elé.
Pontosan tíz órakor ott volt a szokott helyén és most először vette csak észre, hogy a többi istenség milyen gonosz tekintettel mered rá. Mintha valami különös, gonosz titoknak volnának birtokában, olyannak, ami őt érinti és mintha örülnének, úgy hogy a férfi ismét nyugtalankodni kezdett.
A kis hölgy egyre késett. Vajon miért nem jön? Frank ideges lett. Közös kis barátjuk, az istenszobor, sohasem tűnt fel előtte ennyire tehetetlennek, mint ma. Tehetetlen kődarab volt, amely a saját kétségbeesésében merevedett meg.
Gyászos álmodozásából egy éles tekintetű fiú térítette magához.
Szorosan odalépett hozzá és kutató teleintettel nézte végig. Szemmelláthatólag kielégítette a vizsgálódás eredménye, mert levelet nyújtott át Franknak.
– Nekem szól? – kérdezte ez, mert a borítékon nem volt címzés.
A fiú bólintott. Frank erre átvette a levelet.
A fiú nagy sietséggel távozott. Frank Olivér elolvasta a levelet. Nem akart hinni a szemének. Rövid pár sor volt az egész:
«Kedvesem, sohasem lehetek a felesége, felejtse el, hogy találkoztunk és ha bánatot okoztam magának, bocsásson meg érte. Ne is igyekezzék megtalálni engem, mert az egyikünknek sem volna hasznára. Ez a levél az én utolsó búcsúm.
                                                                                                                                                     A magányos hölgy.»
Utóirat is volt, amely szemmelláthatólag az utolsó pillanatban, hirtelen íródott:
«Szeretem magát, igazán, őszintén
Az ezután következő szomorú hetekben ez a kis utóirat volt Frank egyetlen vigasztalása.
Szükségtelen talán mondanunk, hogy nem engedelmeskedett a leány kívánságának, hogy ne kutasson utána. De minden keresése eredménytelen volt. A leány eltűnt és Franknak a legkisebb nyoma sem volt, amelyen elindulhatott volna. Hirdetéseket tett közzé a lapokban és kérte, könyörgött, hogy legalább magyarázza meg titokzatos viselkedését, de nem kapott választ. A magányos hölgy végképpen eltűnt a szeme elől.
Frank ekkor kezdett komolyan festeni. A technikája mindig is jó volt, de most új ihlet szállotta meg. A festményt, amely nevet szerzett neki és amely híressé tette, elfogadta az akadémia és a kritika mint az év legkiválóbb művészi eseményéről emlékezett meg arról, nemcsak kitűnően megválasztott tárgyáért, hanem pompás színkezeléséért is. De valami titokzatosság áradt a képből, amely azt a közönség előtt még érdekesebbé tette.
A kép egy boldog királykisasszonyt ábrázolt, aki mindent megkapott, amit csak kívánt. Csak ki kellett mondania a vágyát és az rögtön valóra vált. Szerető apja és anyja volt, nagy gazdagsága, pompás ruhája, ékszerei, rabszolgái, akik vigyáztak rá és engedelmeskedtek legkisebb intésének, vidám udvarhölgyei, akiknek a társaságában szórakozhatott. A legszebb és leggazdagabb hercegek hiába versengtek a kezéért és bár mind hajlandó volt megölni minden lehető és lehetetlen sárkányt és fenevadat és bebizonyítani a szerelmét, a királykisasszony mégis magányosabban, elhagyatottabban érezte magát, mint országának legszegényebb koldusa.
Frank ezt a történetet egy folyóiratban olvasta és a lelkiszemei előtt azonnal megjelent a minden élvezetbe belefáradt királykisasszony szomorú, magányos lelke, akit nyomott, lenyűgözött a boldogság, letiport a bőség és aki éhezett a gazdag palotában. Heves energiával festeni kezdett és az alkotás öröme hajtóttá lázasan a vérét.
Úgy ábrázolta a hercegnőt, udvara közepén, amint egy díványon feküdt. A keleti színek pazar pompája dominált a képen. A hercegnőn különös színekkel hímzett ruha volt, aranyhaja lehullott a vállára és a homlokán diadém csillogott. Udvarhölgyei vették körül, hercegnők térdeltek a lába előtt és gazdag ajándékokat hoztak neki. Az egész jelenet ragyogóan tarka volt.
De a hercegnő elfordította az arcát. Ügyet sem vetett a nevetésre és a vidámságra. A tekintetét egy sötét, árnyékos szögletre irányította, ahol látszólag egy jelentéktelen tárgy állt.
Egy szürke kőből kivésett kis istenszobor, amint fejét a kezeibe temette és szemmelláthatóan elmerült a kétségbeesésben.
Volt valami ellentmondás ebben? A fiatal hercegnő rokonérzéssel pihentette a bálványon a tekintetét, mintha a közös elhagyatottság érzése vonzotta volna oda. Volt valami közösség bennük. A világ ott feküdt a hercegnő lábai előtt és a hercegnő mégis egyedül érezte magát. A magányos hercegnő nézte a magányos kis istent. Egész London a képről beszélt. Greta gyorsan írt néhány gratuláló szót, Tom Hurley felesége kérte, hogy jöjjön hozzájuk és nézze meg azt a «bájos fiatal leányt», aki művészetének nagy bámulója. De Frank nevetett és tűzbe dobta a levelet. Megcsinálta a szerencséjét, de mihaszna volt belőle? Csak egyet kívánt: a kis magányos hölgyet, akit örökre eltűnt előle.

V.

Napsütéses tavaszi nap volt és a British Museum egyik osztályának őre nagy csodálkozással nézett egy fiatal hölgy után, aki a légújabb párizsi divat szerint készült elegáns ruhában lépett be. Ilyen napon nem várt ilyen látogatót.
Talán az érdekes kis bálvány nem is csodálkozott. A maga módján mégis hatalmas istennek kellett lennie, mert régi imádói közül legalább az egyik visszatért hozzá.
A magányos kis hölgy ránézett és az ajkai: halkan suttogták:
– Édes kis isten, segíts rajtam! Ugye, segítesz? Tedd meg, könyörgöm neked!
Talán ezt a kis isten hízelgésnek vette. Ha az a kemény, kegyetlen isten volt is, aminek Frank Olivér hitte, a civilizáció közepette eltöltött sok év meglágyította kőszívét, vagy pedig talán a magányos kis hölgynek volt igaza, úgy látszik, a furcsa kis bálvány mégis jóságos lehetett. Vagy csak furcsa véletlen volt az egész; annyi bizonyos, hogy éppen ebben a pillanatban lépett be lassan és szomorúan a terembe. Felemelte a fejét, meglátta a fiatal nőt és a következő pillanatban már átkarolta a derekát. A hölgy pedig gyors, szakadozott mondatokban rebegte:
– Tudod, hogy milyen elhagyatott voltam, olvasnod kellett az elbeszélésemet, máskülönben nem tudtad volna megfesteni a képet. Én voltam a hercegnő. Megvolt mindenem és mégis kimondhatatlanul magányos voltam.
Egyszer kölcsönkértem a komornám ruháját és elmentem a jósnőhöz. Útközben bejöttem ide és láttam, amint nézed a kis istent. Mindig abban a ruhában jöttem ide és nem mertem megmondani, hogy mekkorát hazudtam, azt hittem, hogy megharagszol, mert becsaptalak és ezért nem jöttem többet. De megírtam azt az elbeszélést és tegnap láttam a képedet. Mert, ugye, a tied?
A magányos isten annakidején sok áldozatot kapott, de most neki kellett áldozatot hoznia. Feláldozta két imádóját idegen országban és ez nagy áldozat volt, mert hisz egyedül ezek imádták.
Ujjai között látta, amint kéz a kézben elmennek úgyszólván a nélkül, hogy hátranéztek volna, két boldog ember, aki megtalálta a mennyországot és nincs szüksége többé rá, mert hiszem megtalálták egymást. Talán ez nem elég?
Hiszen ő. nem volt más, mint egy kis magányos isten idegen országban.

                                                                                                          VÉGE.