Eugenie Marlitt:
A gránátköves asszony

Részlet az e-könyvből: "– Babonás Borcsa! – zsörtölődött a kicsi, és haragosan igyekezett eltolni maga elől az öreget. – Még hogy ne nézzek oda! Csak azért is odanézek! Éppen azért, mert nem lakik ott senki! Meg akarom tudni, ki jár az elzárt szobákban! Most nem sikerült, mert alig egy pillanatig állt csak az ablaknál s már el is tűnt, de máskor majd csak meglátom. Én azt hiszem, nagyanya szobalánya volt, annak olyan fehér a képe…
– Emma? Ő ugyan aligha megy még a tájékára sem azoknak a szobáknak. Eleinte ő is kételkedett a kísértetben. A kételkedése azonban csak addig tartott, amíg egy szép nap szemtől szembe találkozott vele. Hanem, ha tudni akarod, megmondhatom neked, ki jár fönn. A gránátköves Dorottya asszony, akinek a vörös kárpitú szobában lóg a képe. Nem találja nyugtát a föld alatt, ő kísért régi lakosztályában.
– Vén Borcsa, már százszor megmondta neked Zsófi néni, hogy ne riassz bennünket, gyerekeket efféle ostobaságokkal. Nem látod, öcsikém hogyan fél? – porolt bosszúsan Gitta.
Karjával gyengéden átölelte öccse nyakát és a reszkető, rémült fiúcskát anyás gonddal csitította:
– Ne félj, öcsikém, és ne hidd, amit ez a buta Borcsa itt összevissza beszél. Nincsenek kísértetek. Aki kísértetekről fecseg: hazudik."