Kaland

Részlet az e-könyvből: "Százszor is végigolvastam már nagybácsim levelét s annyi bizonyos, hogy kívülről tudtam az egészet. Mégis megint csak kivettem zsebemből s a vitorlás halászbárka oldalfalára ülve még egyszer átolvastam éppen akkora figyelemmel, mint mikor először vettem kezembe. Az írás szögletes, mesterkélt volt, aminő a falusi ügyvédeké szokott lenni s ez a cím állt a levélen: Louis de Laval úrnak, William Hargreaves úr, a „Zöld ember” vendéglőse leveleivel, Ashford, Kent grófság. Ez a vendéglős nem egyszer kapott már jó pár hordó vámolatlan francia pálinkát, s a levél is csempészek közvetítésével jutott el hozzám. „Kedves öcsém, – írta a bácsi, – most, hogy apád meghalt s egyedül állsz a világon, bizonyára nem szándékozol tovább is táplálni azt a haragot, mely családjaink közt fennállott. A zavargások idején apád a király pártjára sodortatott, míg én a nép pártjára kerültem s a vége – amint te is tudod – az lett, hogy apádnak menekülnie kellett az országból s az én kezemre jutott Grosbois birtoka. Annyi bizonyos, hogy neked nehezedre esik más álláspontot foglalni el, mint őseidnek, de viszont arról is meg vagyok győződve, hogy szívesebben látod a birtokot egy Bernac, mint idegenek kezén. Fölteszem legalább, hogy anyád testvérétől nem fogod a tiszteletet és rokonszenvet megtagadni. És most engedd meg, hogy egy jó tanácsot adjak neked. Tudod, hogy mindig republikánus voltam, de be kellett látnom, mily céltalan a végzettel szembeszállni s hogy Napóleon hatalma sokkal szilárdabb, semhogy meg lehetne rendíteni. S ha már így áll a dolog, gondoltam, én is az ő szolgálatába szegődöm, mert, hiába, aki farkasverembe jut, legokosabban teszi, ha együtt ordít a farkasokkal. Alkalmam nyílt olyan szolgálatokat tenni neki, hogy ma már igazi jó barátja vagyok s annak fejében, amit érte tettem, bármit kérhetek tőle, ő meg nem tagadja. Valószínűleg neked is tudomásod van arról, hogy ő jelenleg a hadsereggel Boulogneban táborozik, alig pár mérföldre Grosboistól. Ha e levél vétele után haladék nélkül visszatérsz hazádba, semmi kétség, hogy nagybácsid szolgálatainak elismeréséül kész lesz elfeledni apád ellenséges viselkedését. Igaz ugyan, hogy neved száműzve van még, de befolyásom a császárnál ezt könnyen rendbe hozza majd. Jöjj hát gyorsan, késedelem nélkül és teljes bizalommal. Nagybácsid C. Bernac.” További információk

Pipacs alacsony, de igen vastag ember volt. Vastag, de nem kövér. Nagy csípője, széles nyaka, oszlopos combjai, előreugró gorillaállkapcsa csupa erőt, stabilitást és nyugalmat sugárzott. Kevésbé tette előkelővé a megjelenését, hogy két lábfejét egymástól legyezőszerűen távol tartotta. Ő volt ugyanis a világ legcsámpásabb embere. Felső teste inga módjára lengett járás közben a derekán, és szokott mozdulata volt, hogy zsebre dugott két kezével időnként felfelé rántotta nadrágját. – Az élet olyan mint a füst. Ma itt vágnak fejbe, holnap ott. – szokta mondani. Barátjával elindul megkeresni Miss Lilian édesapját Borneo ősrengetegébe. És amikor szembetalálkoznak a banditákkal, sziklák röpködnek, pofonok csattannak, szamarak ordítanak, elszabadulnak az indulatok és a pisztolyok. Még az is elképzelhető, hogy a gonosz nyeri el jutalmát, a jó pedig kellőképpen megbűnhődik… További információk

Részlet az e-könyvből: "Kedves George! Micsoda szerencse! Nagyapát megsimította a szél, és most mind a két lábára megbénult. Elhiszed-e? A hír olyan jó, hogy szinte igaz se lehet – és mégis úgy van. Nekem ne is beszélj ezentúl arról, hogy nincs Gondviselés! Az orvos – aki afféle félszeg falusi kamasz – váltig mondogatta, hogy a nagyapa sokkal több húst eszik, mint amennyit magas vérnyomása mellett bírna a szervezete: így hát ezzel is a Gondviselésnek tartozunk. Magunk közt mondva: az öreg gentleman attól dühödött meg féktelenül, amit „rendetlen életmódom”-nak szokott nevezni és éppen nagy veszekedés közepette tagadta meg egy kisebb pénzbeli kérésem teljesítését – amivel alighanem arra akart kényszeríteni, hogy álljak odább egy házzal, – amikor hirtelen összeroskadt, mint az üres zsák, és valószínűleg nem sok kenyeret eszik meg már ebben az árnyékvilágban. Most szorgalmasan ápolom, és elég sok bajom van vele. Megérted-e, hogy mit jelent ez a „baleset” nekünk? Gazdagságot, George! Mert bizonyára emlékszel még, hogy mit írtam legutolsó levelemben a gyémántokról? Nos, amit úgy írtam meg, mint föltevést: az ma már egészen bizonyos, hogy megtörtént. Az öreg nagyon megijedt, mikor a Levy-bank bukása megingatta a tőzsdét, és eladott vagy 100,000 font árú értékpapírt, a pénzen pedig gyémántokat vett. És ezeket a gyémántokat itt rejtette el valahol a házban vagy a kertben. Eleinte csak mesének tartottam a dolgot, de mikor az öreg betegsége alatt átböngésztem az iratait és följegyzéseit, meggyőződtem róla, hogy valóban megtörtént a vásár. Most már csak az van hátra, hogy megtudjam: hová dugta el a gyémántokat. Ami aligha lesz nehéz, mert most korlátlan úrnője vagyok a háznak. ... Ezt a furcsán „szerelmes” és cinikus levelet egy 28 év körüli fiatal hölgy írta. Karcsú és magas, szinte fejedelmi jelenség és oly szembetűnően szép, hogy akárhol megjelent, rögtön az érdeklődés középpontjába került..." További információk

Részlet az e-könyvből: "– Mit hallott ön Bamanguatoban az öcsém útja felől? – kérdezte Sir Henry, amint én szünetet tartottam, hogy megtöltsem a pipámat, mielőtt Good kapitánynak felelnék. – Azt hallottam, – feleltem, – és soha sem említettem máig egyetlen élő léleknek sem… azt hallottam, hogy Salamon Bányáihoz igyekezett. – Salamon Bányáihoz? – kiáltott föl mind a két hallgatóm egyszerre. – Hol vannak azok? – Nem tudom, – feleltem, – de hogy hol gondolják, hogy vannak, azt tudom. Egyszer láttam is a velük határos hegyek csúcsait, de százharminc angol mérföldnyi sivatag volt köztem és köztük – arról pedig nincs tudomásom, hogy fehér ember – egynek a kivételével – valaha is átkelt volna rajta… De talán legjobb lesz, ha elmondom önöknek Salamon Bányáinak a legendáját, ahogyan én ismerem, – ha az urak megígérik, hogy az én beleegyezésem nélkül nem adják tovább. Beleegyeznek? Okom van rá, hogy ezt kikössem. Sir Henry bólintott, Good kapitány pedig azt felelte: – Természetesen, feltétlenül. – Nos hát, – kezdtem, – amint az urak is gondolhatják, az elefántvadász rendszerint nyers természetű ember, és nem igen törődik egyébbel, mint a megélhetésével, meg a kafferek szokásaival. Itt-ott azonban mégis összeakad valakivel, aki mindenféle hagyományokat szed össze a bennszülöttektől, és megkísérli, hogy holmi töredékes történetet állítson össze erről a sötét világrészről. Ilyen ember volt az, aki először mondta el nekem Részlet az e-könyvből: "Salamon Bányáinak a legendáját. Ennek már jóformán harminc esztendeje. Akkor történt, amikor a legelső elefántvadászatomra mentem oda Matabele-tartományba. Evans volt a neve, s a következő esztendőben agyontaposta szegényt egy megsebesített bölény. Ott van eltemetve a Zambezi-zuhatagok közelében. Emlékszem, hogy egy este elmondtam Evansnak, hogy micsoda csodálatos bányaműveket találtam, amint kudu-ra és antilopgímre vadásztam Transvaalnak abban a részében, melyet most leidenburgi kerületnek neveznek. Az utóbbi időben, amint látom, rátaláltak már erre a területre, és aranyat bányásznak ott, de én már évekkel azelőtt ismertem. Nagy, széles szekérút van ott belevágva a kemény sziklába, s az út egyenesen a bánya vagy tárna nyílásához vezet. Bent abban a tárnában halomszámra hever az arany-kvarc, mintha összezúzásra készítették volna oda; ami azt mutatja, hogy az egykori bányászok – akárkik voltak is – sietve hagyták el a bányát, melynek mintegy húszlépésnyi része építettnek is látszik, és mondhatom, hogy szép építmény lehetett." További információk

Robert Clay Dél-Amerika fullasztó dzsungeleiben dolgozik bányamérnökként. A háta mögött azonban egy sokkalta veszélyesebb életet tudhat: zsoldosként mindig a legjobban fizető megbízók szolgálatában állt. Clay beleszeret a bánya dúsgazdag tulajdonosának lányába, és vetélytársával együtt egy véres forradalom forgatagának kellős közepébe sodródnak... További információk

Részlet az e-könyvből: "– Bulkin, mennyit adsz a revolverért?… – Vidd innen. Bolondnak való az ilyen… gyöngyház markolatú fegyver. Az öregapám sem hallotta még. A pisztoly csakugyan különös egy portéka volt. Legalábbis erre, Nyugaton, Pomacban, a Corner River partján, ahol az emberek nem csecsebecsének hordják magukkal a pisztolyt. Gyöngyházzal díszített, kékesfekete, apró ismétlőpisztoly volt, díszes cirádákkal a csöve körül. Fred Bulkin igazán szerette kihasználni vendégei gyengéjét, ha ezek egy korty italért, pénz híján, áron alul elkótyavetyélték valamijüket, de ilyen semmirevaló, városi holmit nem tart a házában. – Szívtelen kutya vagy, Bulkin! – Csak te ne jellemezz engem, Austin: több vér szárad a kezeden, mint mocsok. Bátor ember lehetett Bulkin, a vendéglős, ha így mert beszélni Austin Longgal, mert ez közel két méter magas, széles vállú vasgyúró volt, olyan arccal, amilyent csak álmában lát az ember, amikor sokat vacsorázott. A durva, korlátolt, nyers vadság ült minden vonásán. Bulkin nem volt gyáva, de ezzel az emberrel szemben mégis szelídebb lett volna, ha nem bízik kivételes helyzetében, amelyet mint Pomac városka vendéglőse élvezett a hegyvidék legrettegettebb rablóival szemben is." További információk