Jonathan Latimer
(1906-1983)
Jonathan Wyatt Latimer amerikai krimiíró volt. Chicagóban született. Főiskola után újságíró lett. Főleg bűnügyi tudósításokat írt. Chicago akkoriban, az 1930 körüli években, az amerikai bűnözés fellegvára volt. Latimer találkozott Al Caponéval és Bugs Morannal is, akik a város hírhedt bűnözői voltak. Pár év múlva elkezdett fikciós regényeket írni. A háború alatt a haditengerészetnél szolgált. Miután leszerelt, Kaliforniában telepedett le és főként forgatókönyveket írt. 1983-ban halt meg a kaliforniai La Jolában, tüdőrákban.
1935-ben jelent meg első regénye, Murder in the Madhouse címmel. Ennek hőse egy William Crane nevű magánnyomozó. Szinte ez volt az első hardboiled fekete komédia (csak Hammett The Tin Manja előzte meg egy évvel). Crane látszólag alkalmatlan detektívnek, megrögzött piás, de végül mégis megoldja a bűnügyet.
William Crane-ből azonban egy hardboiled sorozathőst faragott. 1935 és 39 között öt olyan regénye jelent meg, aminek főhőse Bill Crane volt. Az utolsó a Red Gardenias volt. A következő krimije 1941-ben jelent meg Solomon's Vineyard („Salamon szőlőskertje”) címmel. Egy igazi hardboiled klasszikus. Hőse egy St. Louis-i magándetektív, Karl Kraven: olyan ügyben nyomoz, ami piszkos kis titkokon át a szex, perverzió és erőszak sötét bugyraiban vezet. Kraven ezzel megelőzte Mike Hammert vagy Lev Archert is. A regény 1941-es amerikai kiadását cenzúrázták is, csak Angliában jelenhetett meg csonkítatlanul (amerikai földön csak 1988-ban adták ki a cenzúrázatlan regényt). Anthony Boucher a kiváló amerikai író, szerkesztő és kritikus írta: "Latimer egyike a korai hard-boiled iskola triumvirátusának, Hammett és Chandler mellett."
A háború után Latimer gyakorlatilag felhagyott a regényírással. Csak két regény jelent meg tőle: Sinners and Shrouds (1955) és a Black is the Fashion for Dying (1959), és ezek sem voltak sikeresek. Talán épp emiatt sem törte magát további regények írására, pedig a krimi iránti szenvedélye megmaradt haláláig. Mindenesetre csak nyolc bűnügyi regényt írt (és írt két nem bűnügyi regényt is, amire nem pazaroljuk időnket), és novellát egyáltalán nem írt.
Már a harmincas évek végétől írt filmforgatókönyveket, de a háború után már kifejezetten csak ilyeneket írt, ebből élt. Ezek is krimik voltak. Latimer írta a Hammett regényéből, az Üvegkulcsból forgatott kiváló film forgatókönyvét 1942-ben. Többek között James R. Langham, Cornell Woolrich, Gordon McDonell vagy Lionel Shapiro regényeiből írt forgatókönyveket. De tv-sorozatokhoz is írt forgatókönyveket, így 1958 és 65 között 31 epizódhoz a Perry Mason-sorozatban, sőt még egy Columbo részhez is, amit 1972-ben forgattak.
***
Az öt Bill Crane-regényből az első négy magyarul is megjelent. De hát ki is ez a Crane?
„Crane barnára sült fiatalember volt. Ugyanolyan tweedruhát viselt, mint Bolston, csak kissé világosabbat, s úgy látszott, mintha benne aludt volna.” (A végzet előszobája).
Hősünknek van egy sajátságos humora is: „A távoli nő kacagása újra fölhangzott, ezúttal még hangosabban és élesebben, mintha kínoznák vagy túlsokáig csiklandoznák.
Az iroda hátterében, az egyik padról férfi állt föl. Álmosan nézett körül.
– Szentséges Ég! – mondta. – Ki sikoltozik! – kérdezte.
William Crane volt, a híres magándetektív. Már három órája aludt a padon. Szürke flanellkabátját tette a feje alá. A portás válla fölött szólt hátra neki: – A szomszédos idegszanatóriumban, egy szegény bolond. Már három napja van ott és folyton kacag. Miért nem adnak valami csillapító szert neki!
Crane nyújtózkodott. – Inkább fojtanák meg!” (Rejtély a halottasházban)
És persze okos, intuitív:
„Crane a poklot emlegette. Kiment a folyosóra. Szeretett volna Newyorkban lenni. Megint Pittsfield esete jutott az eszébe és igyekezett tisztázni gondolatait a gyilkos személyét illetően. Nem volt valami kedvező véleménye sem erről, sem arról és igyekezett az eltűnt dobozt is belekapcsolni az ügybe, Leszegezte magában, hogy a három orvos egyike lehet csak a tettes. Ha pénzről volna szó, más is gyanúba jöhetne. Melyen elgondolkozva járkált fel és alá a tornácon meg: a kertben, amikor valaki hátulról egy fadarabbal megütötte. Megfordult, de közben a fejen nehéz, tompa ütést érzett. Előrebukott a keskeny ösvényen, arccal a kavicsos útra. Valaki hátára térdelt és fojtogatta.” (Gyilkosság a tébolydában).
Az Ujság c. magyar napilap 1938. március 5.-i száma így ajánlotta Latimert, az akkor megjelenő Rejtély a halottasházban kapcsán: „Jonathan Latimer különleges szerepet tölt be az amerikai detektívírók sorában. Chrislopher Morley, Amerika egyik legkiválóbb irodalmi kritikusa szerint Latimer az első olyan detektívregény-író, akinek alakjai teljesen maiak, őszintén mindennapiak s ugyanakkor bizarr, grandguignol-szerű humora újszerű érdekességet ad regényeinek. Latimer főerőssége abban rejlik, hogy az izgalmas cselekményeket természetesen, közvetlen stílusban meséli el, nem próbálja műizgalommal felfokozni az érdekességet. Nincsenek erőszakos csattanói, váratlanul, de minden ravaszkodó előkészítés nélkül következnek be a furcsa események s az olvasói annál jobban meglepik, minthogy egészen másokra számit. Latimer hőse, William Crane magándetektív, vidám fickó, aki mindennél jobban szereti a jó tréfát és az alkoholt, de ugyanakkor minden nagyképűség nélkül rejtélyes és bonyolult eseteket old meg.”
Azért is idéztem egy napilap cikkíróját, mert egyszerűen magyar nyelven nagyon nem tudható meg szerzőről. Keszthelyi Tibor például meg sem említi könyvében (1979). A honi lexikális kiadás úgyszólván csúcsteljesítménye a Világirodalmi Lexikon 19 kötete. A 7. kötet (1982) külön szócikket szentelt Latimernek, de annak írója, Kretsl Lajos láthatólag csak kényszerűségből, teljesen hevenyészve nézett utána Latimernek. Őt csupán forgatókönyvíróként mutatja be. Majd felsorolja a "legismertebb forgatókönyveit": benne keverve a regényeit a tényleges forgatókönyveivel.
Max Allan Collins amerikai krimiíró 1990-ben írt egy bevezető tanulmányt a Headed For a Hearse új kiadása elé. Szerinte a négy legjobb hardboiled szerző: Hammett, Chandler, Spillane és Latimer volt. Ez utóbbi szentelt elsőként fikciót „a pia, a lányok és pisztolygolyók” szellemében, viszont a regényei nem bizonyultak olyan időtállónak, mint az előtte lévő három szerzőé. A Bill Crane-regények mindazonáltal egyediek, elsősoztályúak, „talán a legsikeresebb összeolvasztása a hardboiled regénynek a klasszikus szalonszoba-rejtéllyel” (Latimer egyébként nagy rajongója volt a klasszikus detektívtörténeteknek, amilyeneket Gardner vagy Stout írt). Collins igyekszik megvédeni Latimert a rasszizmust vádjától is, mivel néha pejoratív utalt négerekre („niggerekre”), de ez nála egyáltalán nem volt jelentős, hiszen 1935-ben szinte az egész amerikai sajtóban ez általános volt. És nehéz mai erkölcsi normákat számon kérni, főleg detektívregény szerzőkön, akik a harmincas évek Amerikájában alkottak. (De hogy teljes legeyn a lista, Latimert vádolták embergyűlölettel és szexizmussal, különösen a női olvasók részéről.)
John Fraser megemlíti a Latimerről szóló tanulmányában, hogy Latimer regényeinek erőszakos jelenetei szolgáltattak mintául John Hadley Chase korai regényeinek, mint a No Orchids For Miss Blandish (1939) és a The Dead Stay Dumb (1941).
A harmincas évek végén három mozifilm is készült Latimer regényeiből: The Westland Case (1937: a Headed for a Hearse alapján), Lady in the Morgue (1938) és a The Last Warning (1938: a The Dead Don't Care alapján). Bill Crane-t mindegyikben Preston Foster amerikai színész (1900-1970) játszotta.
***
Magyarul Jonathan Latimernek négy regénye jelent meg, és mindegyik a háború előtt:
1. Gyilkosság a tébolydában, Athenaeum, 1936. ford. Kőszegi Imre [Murder in the Madhouse, 1935] (Bill Crane 1)
2. A végzet előszobája, Nova, 1938. ford. Tábori Pál [Headed for a Hearse, 1935] (Bill Crane 2)
3. Rejtély a halottasházban, Nova, 1938. ford. Torday György [The Lady in the Morgue, 1936] (Bill Crane 3)
4. Rejtély Miamiban, Nova, 1940. ford. Torday György [The Dead Don’t Care, 1938] (Bill Crane 4)
5. A halál színe fekete, Magánkiadás (forgalomba nem került), 2018. ford. Doszpod Fanni és Német Zoltán [Black Is the Fashion for Dying, 1959]
A magyar borítók mellett adom az adott regény első fejezetének első oldalát (azaz a kezdést).
Nálunk az Athenaeum kiadó detektívregény sorozata adta ki az első Latimer-regényt, de nem folytatták, majd a Nova adott ki a kalandos regények sorozatában még három regényt. Egyébként a Latimer-életmű tekintetében csak egyet sajnálhatunk, hogy nem jelent meg magyarul a Solomon's Vineyard c. lényeges bűnügyi története. Az ötödik Bill Crane-regényen (Red Gardenias) nagyon nincs mit sajnálni, a többi négyhez viszonyítottan felemásra, gyengére sikeredett (ezt megjegyzi Collins is). Valószínűleg éppen ennek a sikertelensége miatt nem folytatta Latimer a Crane-regények sorát.
Nemrég magánkiadásban elkészült Latimer utolsó krimiregénye: A halál színe fekete (lásd fentebb a retró Novás borítóját és mellette a regény első oldalát). Már nem annyira hard-boiled, sok benne a mystery. Mintha közben Latimer elolvasott volna néhány Agatha Christie vagy Carter Dickson regényt, mert egyfajta bezárt szoba rejtély is van benne. Hollywood filmes világában játszódik és ma is kellemes olvasmány, jó karakterekkel. Bár utolsó regénye és 1959-ben jelent meg, nem mentes szexizmustól és enyhe rasszizmustól. De ez már egyfajta búcsúja is Latimernek a fehér kemény krimi világától, mert a hatvanas években már jönnek a fekete hősök is. Nem számit a legjobb regényei közé, viszont készül magánkiadásban a Salamon szőlőskertje is, ami egyike a legjobb regényeinek.
A rendszerváltáskori kis nevenincs kiadók sorban reprintelték a háború előtti krimiket, de valahogy nem vették észre Latimer regényeit. Ez viszont azt is jelenti, hogy ezekhez ma elég nehéz hozzájutni, ami főleg a novás kiadásokra vonatkozik. Viszont akik nem csak az új sorozatgyilkosos regényeket kedvelik, hanem a régi krimiket is, és nem afféle, beszélgetős, keresztrejtvényes klasszikus krimiket, hanem a kemény-krimik hőskorának szerzőit, mint Hammett, Chandler, Spillane, John D. MacDonald, William P. McGivern, Ross Macdonald, úgy azoknak kötelező Latimer Crane-sorozata. Ha bejöttek neked a hardboiled magándetektívek, mint Macdonald Lev Archer-je vagy James Hadley Chase Vic Malloy-a, úgy Bill Crane-ben sem fogsz csalódni...
