Roy Vickers: A megoldatlan esetek osztálya

Roy Vickers angol bűnügyi regényszerző (1889-1965) novella sorozata volt a Department of Dead End („A megoldatlan esetek osztálya”). Vickers mintegy hatvan detektívregényt is írt. Regényeit mára jobbára elfeledték, de több mint száz novellát írt különböző magazinok számára. Ezeknek közel fele Department of Dead End-eset, amit már az 1920-as évek végétől írogatott olyan lapokba, mint a The Daily Mail, Pearson’s Magazine, Fiction Parade és később az Ellery Queen’s Mystery Magazine.

1949-ben jelent meg Department of Dead End c. válogatáskötete, tíz novellával, melyhez Ellery Queen írt bevezetőt. Ebben főleg azok szerepeltek, melyek a Pearson’s Magazine-ben 1934-től jelentek meg. A Manchester Evening News így dicsérte a könyvet: „Ez egyike annak a féltucat sikeres detektív novelláskötetnek, amit kiadtak Sherlock Holmes óta.” 1954-ben jelent meg a Eight Murders in the Suburbs c. kötet, benne hat A megoldatlan esetek osztálya-esettel. Végh György magyar fordító, irodalmár és a bűnügyi regények korabeli szakértője is megemlíti Világirodalmi lexikon (1972) "detektívtörténet" szócikkében: "1947: két nagy eseményt hozott: R. Vickers elbeszéléskötetét: Amiket nem tudott a Scotland Yard megoldani. A Freeman kezdeményezésének, a fordított detektívtörténetnek modern változatai: az olvasó első pillanattól ismeri a gyilkost, megfigyelhetjük munkájában a detektívet, amint mérlegel minden egyes nyomot. A detektív a központi hős. Ha elveszíti emberfeletti jellemét, ő is tapogatózva, habozva halad előre." Somogyi György írta a Vilagirodalmi Lexikon 16. kötetében (1994) a Roy Vickersről szóló szócikket. Ebben szintén hasonlóan beszél: "Több mint hetven kötetnyi terméséből legeredetibbnek a „holtvágányra futott nyomozások osztályával” kapcsolatos elbeszéléseit tartják, melyekben puszta véletlen vezet a vétkesek nyomára."

Ezek közt a novellák közt kétségtelenül vannak zseniálisak. A sorozat alapötlete, hogy a Scotland Yardon van egy megoldatlan esetek osztálya, ahol a régi, már el is feledett bűneseteket tartják számon, raktározzák az egykori bűnjeleket. Rendszerint előkerül valami újabb nyom vagy rosszul értelmezett bizonyíték, melyek alapján sok év után, mégis felgöngyölítik az ügyet. Az esetesek ismertetésénél érdekes és akkoriban mindenképpen újszerű technikát alkalmazott Vickers, amit Ellery Queen is kihangsúlyozott előszavában: az ún. „fordított detektívtörténet” kliséjét. Már az elején megismerjük a bűncselekményt, az áldozatot és magát az elkövetőt. Az ügyosztály egyik nyomozója George Rason felügyelő több esetben kap szerepet, míg más esetekben nem tűnik fel. 1950-ben megjelent a Murder Will Out c. válogatáskötet, mely kilenc olyan novellát tartalmazott, melyben Rason felügyelő volt a főhős valamelyik zsákutcába jutott bűnténynél.

Több sorozatba tartozó novella elején Vickers – mivel ezek különböző helyeken jelentek meg – kötelességének érezte bemutatni az ügyosztály eredetét:
„Ha a Scotland Yardon valaki a Holtpontra Jutott Nyomozások Csoportját keresi, azt a választ kapja, hogy ilyen részleg nem létezik. Manapság valóban nem így hívják. De ha meg is szűnt, illetve ha át is szervezték azóta, mindenki biztos lehet abban, hogy jótékony szelleme ott lebeg a hatalmas kartotékterem fölött, melyre oly méltán vagyunk büszkék.
A Holtpontra Jutott Nyomozások Csoportját VII. Edward alatt állították el, és olyasféle természetű tennivalókat foglalkozott, amiket a többi ügyosztály eleve lerázott a nyakáról. Például erre a különleges csoportra hárult az a feladat is, hogy nyilvántartsa mindazt, amit a kétségtelenül bűnös emberek ártatlanságuk bizonyítása érdekében hoztak fel mentségükre.
Polcai telis-tele voltak olyan tárgyakkal, amiknek a Black Museum-ban lett volna inkább helyük… ha a bűnözőkre sikerült volna rábizonyítaniuk bűnösségüket. Fényképgyűjteménye állandóan ingerelte az ifjú, még ügybuzgó detektíveket, mert az volt a véleményük, ha elődeik kicsit több szimattal rendelkeznek, most ezek a képek előkelő helyen lóghatnának a „Gazfickók Arcképcsarnoká”-ban. [A Black Museum (Fekete Múzeum) a Scotland Yardnak az a terme, ahol a bűnözőktől elkobzott fegyvereket állítják ki, valamint meglehetősen furcsa és olykor elképesztő tárgyak sokaságát, melyekkel különféle bűntényeket követtek el. A „Gazfickók Arcképcsarnoká”-ban pedig azoknak a fényképéit őrzik, akik végül is alulmaradtak a Scotland Yarddal folytatott küzdelmükben.]
Erre az osztályra vezet azoknak az útja is, akik többé-kevésbé fantasztikus elméleteikkel szüntelenül ostromolják a rendőrséget, vagy pedig teljesen érdektelen bejelentések özönével árasztják el.
Ha egy főfelügyelő, aki valamilyen ügy nyomozásával van megbízva, ilyesvalakinek a felvilágosítását egyszerűen képtelennek tartja: nyomban bevezetik a kartotékterembe, hogy meggyőzzék állítása helytelen voltáról.
A kis kartotéklapocskák, ha a tiszta ész szabályai szerint vizsgálnánk őket, a tévedések kimeríthetetlen forrását tárnák szemünk elé; azonban az ide beosztott detektíveknek a képzelet a legfőbb adottságuk, és ráadásul élni is tudnak vele. Előfordult már olyan eset is, hogy egy gyilkost azért lógattak fel, mert a csoport egyik tagja szójátékot próbált faragni az illető nevéből, és végül is ez vezette nyomra.
A csoportnak az a legfőbb feladata, hogy közös nevezőre hozzon olyan tárgyakat és embereket, akik között az égvilágon semmiféle kapcsolatot nem lehet ép ésszel elképzelni. Néhány szóval jellemezve: a tudományos nyomozási módszerek tökéletes ellentétével dolgozott ez a részleg, és egyenese arra volt alapozva, hogy a szerencse olykor a rendőrségnek is kedvezhet, és ilyen esetben „überolhatja” a bűnös szerencséjét, akinek tulajdonképpen csak mázlija révén sikerült kibújnia az igazságszolgáltatás alól. Néha olyasmi is előfordult, hogy két különböző ügy véletlenül teljesen egybegabalyodott, minden összekavarodott, és éppen ez vezetett eredményre, arra is volt viszont példa, hogy téves következtetéssel jutottak el végül is a helyes megoldáshoz.” (a Gyilkosság szemtanúk előtt c. novella kezdése, Végh György fordítása).

***

Roy Vickersnek a független novelláiból egy sincs meg magyarul, viszont A megoldatlan esetek osztálya novelláiból hét különböző fordítást is találtam. Viszont egyet ezekből háromszor is lefordítottak, ami elég sajnálatos, hiszen betalálhattak volna olyat is, ami nincs még meg magyarul:

1. A vörös szegfű titka, ford. Zsámboki Péter, Rakéta Regényújság, 1989/1. szám [The Clue of the Red Carnations]

2a. Gyilkosság - szemtanúk előtt, ford. Takács Márta, Nők Lapja Magazin, 1981/Tavasz [The Clew Proof Murders, Fiction Parade, 1935]
2b. A férfi, aki nyilvánosan ölt, ford. Németh Ferenc, Rakéta Regényújság, 1989/7. szám
2c. Gyilkosság, szemtanúk előtt, ford. Végh György, Rakéta Regényújság, 1994. 21. sz. 22. sz. 23-24. sz. (3 részben)

3. A gyilkos papucsférj, ford. Vándor Vera, Rakéta Regényújság, 1989/21. szám [The Henpecked Husband]

4. A gumitrombita, ford. Zsámboki Péter, Rakéta Regényújság, 1988/48. sz. [The Rubber Trumpet, (ss) Pearson’s Magazine, Sep 1934]

5. A tökéletes alibi, Hargita napilap [Rom], 1969. jún. 25-29. (5 részben) [²The Pluperfect Murder, (ss) Ellery Queen’s Mystery Magazine, Feb 1952]

A legkorábbi Vickers-novella a romániai Hargita nevű napilapban jelent meg 1969-ben. Az Ellery Queen’s Mystery Magazine a 40-es évektől számos Department of Dead End novellát újraközölt illetve Vickers újabbakat is írt a magazinnak. A Rakéta Regényújság a fennálása utolsó éveiben több Végh György által fordított novellát újraközölt (főként azokból, melyek az Ország-Világban jelentek meg), így a Gyilkosság, szemtanúk előtt-öt is 1994-ben. Viszont ez a novella valahol máshol jelent meg (nem az Ország-Világban), valamikor a hetvenes években (hiszen Végh 1982-ben meghalt). Úgyhogy a The Clew Proof Murders magyar fordításaiból ez lehet valójában a legkorábbi (ez ismert The Man Who Murdered in Public címen is). A Füles Évkönyv 1969 közölte a 74 kaucsuk trombita c. 12 oldalas képregényt, amit Vickers The Rubber Trumpet c. novellájából írt Bajai Ernő és rajzolt Takács Zoltán. Egyébként a listán az első négy novella bekerült a The Department of Dead Ends (1949) válogatáskötet tíz novellája közé, s a kötet történeteit tartják a sorozat legjobb elbeszéléseinek.