F. H. Power: Az elektromos vampir (1915)

Volt egy rövid életű magyar hetilap, a Képes Újság, ami talán a lehető legrosszabbkor indult: 1915-ben. Ez a nagy háború második éve volt. A különböző riportok mellett bőséges irodalmi anyagot is adott, novellákat és folytatásos regényeket. 1921-re be is fejezte működését, ami akkoriban több hazai lap sorsa volt, de a talpon maradtak is látható minőségi romlást szenvedtek. Ennek elsősorban Trianon volt az oka, a nagyhatalmak meg akarták törni a magyarok gerincét, így meg is törték a „béketárgyalásoknál”: a nyelvterület és olvasóközönség gyakorlatilag szinte a felére zuhant.

A London Magazine 1910. októberi száma adta le egy amúgy teljesen ismeretlen szerző, bizonyos F. H. Power rendhagyó elbeszélését The Electric Vampire címmel. A történetet Philip Baynes illusztrálta. A novella valamelyest felkeltette a figyelmet, mert megjelent világnyelveken is, pld. az orosz На суше и на море magazin 1911/5. száma szintén közölte (ami meglehetős szerencse, mert pár évre rá hetvenéves sötétség borult Oroszországra). Magyarul a Képes Újság közölte 1915/40. számában (ami éppen az év karácsonyán jelent meg) Az elektromos vampir címmel. A történet már alapjaiban rémisztő volt, mert magában foglalta az emberek félelmét mindenféle óriásira növekvő bogarakról vagy pókokról, amit Power azzal tetézett, hogy az ő vehemens tudósa, Vickers olyan rovart teremtett, ami emberi vérrel táplálkozott. Power elbeszélése így aztán egyaránt bekerült a horror (vámpírok) és a science fiction (mesterséges teremtmények)  történetét tárgyaló szakmunkákba. A Képes Újság szerencsére átvette Baynes illusztrációit is a magyar közlésnél (bár kénytelen vagyok megjegyezni, Barnes bogárszörnye mai szemmel nézve inkább megmosolyogtató, mint félelmetes).

A történet közlése előtt a London Magazine szerkesztője megjegyezte, hogy bár az elbeszélés a képzelet szüleménye, mégis tényekre alapozott. 1836-ban egy Crosse nevű úr egy beadványával lepte meg a British Associationt, melyben azt állította elektro-kristályosítással élő elektromos rovart teremtett, egy atkát állított elő mesterséges eszközökkel. Ehhez a kísérletéhez egy galván akkumulátort, bizonyos savakat és vörös vasoxidot használt. Miután a társaság elutasította, Crosse keserűen hagyta abba felfedezéseit. Peter Haining egyébként 1979-ben kiadott egy könyvet The Man who was Frankenstein címmel, ami Andrew Crosse (1784-1855) különc feltalálóról és az 1830-as években végzett elektromos kísérleteiről szól (a könyv borítóján lásd Crosse arcmását). Power, vagyis hőse, Vickers a novellában többször is hivatkozik Crosse kutatásaira.

 ***

Az elektromos vampir

Fantasztikus elbeszélés.

Irta: F. H. Power.

„A huszonhatodik napon minden egyes képződésnek teljes rovar formája volt
és ezek a titokzatos rovarok mozdulatlanul állottak merev, vékony lábaikon“.
Az Electric Society tudós társ. 1844. évk.

 Éppen reggelinél ültem, amikor a kővetkező levelet kaptam:
„Kedves Charles, nagyon szeretném, ha ma este meglátogatnál. Szeretnék ugyanis megmutatni neked valamit. Meg vagyok győződve, hogy rendkívül érdekelni fog. Vane doktornak szintén üzentem. Vár Vickers.”
Nem kellett valami nagy elhatározás, hogy menjek-e vagy sem, mert hiszen Vane doktorral együtt oly sok kellemes estét töltöttünk már közös barátunknál Georg Vickers házában. Agglegények voltunk mind a hárman, egyforma szeretettel csüggöttünk mindenféle tudományos problémákon és esti vitatkozásaink közben, amelyek csaknem kivétel nélkül furcsa és fantasztikus találmányok körül fonódtak, oly gyorsan és kellemesen telt el az idő, hogy akárhányszor hajnali három óra volt már amikorra végre eszünkbe jutott, hogy hazafelé induljunk.
Vickers levele határozottan kíváncsivá tett és napközben gyakran eszembe jutott, hogy ugyan mi lehet az, aminek a megmutatása végett, külön magához kéret bennünket. Rágondoltam arra a tömérdek különös és boszorkányos villanyos készülékre, amelyekkel laboratóriumában foglalkozott. Talán megint valami elektromos találmány, gondoltam magamban, nem is sejtve, mennyire igazam volt.
Hat óra lehetett, korai este, amikor Vickers házába értem. Már ott találtam Vane doktort, aki pár perccel elöltem érkezett. Mint rendesen persze a legkényelmesebb karosszékben ült már, hogy mindenfelől megtámogassa kényelemszerető testét. Házi gazdánk mosolygós arccal állott a kandallóhoz támaszkodva.
Igazán Örülök, hogy eljöttél, Charles – mondotta melegen Vickers. – Most aztán mindenek előtt tanúja lehetsz itt kínvallatásomnak.
És tréfásan Vane doktor felé mutatott, aki türelmetlenül pödörgette képzelt bajuszát.
– Igaz is – mondotta Vane egy kissé bosszúsan a kíváncsiságtól – hát mért nem mondja már meg, hogy miért hívott bennünket! És még azt meri mondani kifogásul, hogy nem akarja elvenni vacsora előtt az étvágyunkat.
– Eh mit, – mondtam már én is türelmetlenül – bolondság! Gyerünk azzal a dologgal!
– Ohó – mondotta tréfásan Vickers – most kezdődik csak a nagy kapacitálás. Pedig addig beszélni se lehet a dologról, amíg nem ettetek.
Tréfás hangja alatt nagy komolyságot éreztünk és belenyugodva a megváltozhatatlanba, türtőztettük egy kissé kíváncsiságunkat, annál is inkább, mert nemsokára asztalhoz ültünk. Társalgásunkat, amellyel a vacsorát igyekeztünk fűszerezni, sohasem éreztem ennyire száraznak, mint ezen az estén. Lehet, hogy csak a kíváncsiság tette. De az is igaz, hogy csupa szak dologról beszélgettünk. Vane doktornak szenvedélye az élettan, a biológia. A kémia pedig az én vesszőparipám. Egy nem sikerült kísérletnél, amely felrobbant, csaknem a szemem világát vesztettem. Csak Vane doktornak köszönhetem, hogy látok, akivel éppen a baleset kapcsán ismerkedtem meg. Vickerssel aztán, az én öreg barátommal én hoztam össze.
Vacsora után Vickers kényelmesen elhelyezkedett és szivarra gyújtva végre beszélni kezdett:
– Fiuk, szeretnétek már tudni igazán, ugy-e, hogy mi az isten csudájának hívtalak ma benneteket ide. Nem akarom a kiváncsiságtokat még tovább feszíteni, de mielőtt a dologra térnék, szeretném, ha meghallgatnátok, rövid kivonatát itt ennek a tudományos értekezésnek, amelyet egy Noad nevű természettudós irt 1844-ben.
Fellapozott egy vastag könyvet és a következőket olvasta:
„Mister Crosse volt az első a világon, aki rendszeres tudományos kísérletezések segélyével rábukkant arra az élő rovarra, amely elektromos kristályodásokból képződött és amely oly óriási föltünést keltett.”
Itt Vickers abbahagyta az olvasást és a következő megjegyzést tette:
– Tudnotok kell, hogy Mister Crosse egyike volt a legelső tudósoknak, akik behatóan foglalkoztak a villanyossággal és lángelméje a legcsodálatosabb eredményeket érte el a légköri elektromosság valamint az elektromos kristályképződések terén.
Vickers újra fölvette a könyvet és olvasott:
„Kegyetlen tréfája a sorsnak, hogy az az ember, aki a világ legnagyobb tudományos fölfedezésére bukkant, soha semmiféle elismerésben nem részesült, sőt a tudatlan emberek üldözték, kinevették, nem hittek neki és elfeledték.”
– Itt fiuk – mondotta az olvasást ismét megszakítva Vickers – tudományos és komplikált leírása következik annak, hogy milyen készüléket használt kísérleteinél mister Crosse. A lényeg röviden az, hogy egy edényre, amely fölött praktikusan egy tölcsér van elhelyezve, rácsavart egy titokzatosan preparált flanelldarabot, úgy hogy ez a flanell azt a folyadékot, amely a tölcsérből ráfolyt, csak megszűrve engedte át az alatta lévő edénybe. A folyadék, amelynek az összetételéről egyelőre nem mondhatok nektek többet, a ílanell szűrön át csöppenként hullott egy darab likacsos vulkanikus vasoxidra, amely körül állandó villanyos feszültséget létesített egy elektromos galvánáram.
Vickers fölnézett a könyvből egy pillanatig merőn és kutatva nézett ránk, azután folytatta:
„A kísérlet megkezdésétől számított tizennegyedik napon Mister Crosse észrevette nagyító üvegjével, hogy az edény közepén, pontosan ott, ahol a titokzatos összetételű folyadék a villanyozott, vulkanikus vasra csöpögött, egészen apró fehérkés színű kristályképződések keletkeztek. A tizennyolcadik napon a kristályképződések megnagyobbodtak. Az első pontocskák közepéből hét-nyolc vékonyka szálacska meredezett fölfelé. A huszonkettedik napon még magasabbak voltak és egyre távolodtak egymástól a szálak. A huszonhatodik napon minden egyes képződésnek teljes rovarformája volt és ezek a titokzatos rovarok mozdulatlanul állottak merev vékony lábaikon. Mister Crosse eleinte ásványképződésnek vette természetesen a titokzatos jelenséget, a huszonnyolcadik napon azonban legnagyobb meglepetésére azt vette észre, hogy a kis állatok mozgatják lábaikat Pár nap még és elmozdultak helyükről az edény fenekén levő villanyozott vasról. Ide-oda mozgatták lábacskáikat és úgy látszott, hogy szívás által táplálkoznak… Mister Crosse megjegyzi, hogy sohasem mert tovább menni kísérleteiben e titokzatos villanyos rovarok megszületésénél és mister Crosse megjegyzi azt is, hogy nagy oka volt rá, amiért sohasem mert egyet sem közülük egészen fölnevelni.”
Vickers becsukta a könyvet.
– Sok minden van még ami erre a dologra vonatkozik, de azt hiszem egyelőre mindent tudtotokra adtam, ami szükséges volt. Ha többet akartok tudni, olvassátok el majd odahaza az Electric Society tudós társaság 1844-iki évkönyvében.
Hosszú csönd következett, mindegyikünk gondolataiba volt elmélyedve, amíg szivarunkat végig nem szívtuk. Végre Vane doktor megtörte a csöndet:
– Azt hiszem azóta sem sikerült egyetlen tudósnak se utolérni mister Crosset.
Vickers gúnyosan elmosolyodott:
– Ha van kedvetek hozzá, bebizonyíthatom, hogy van más tudós is, akinek sikerült eljutni legalább is addig, mint mister Crossenak!
És egyszerre végtelenül elkomolyodva, szótlanul intett, hogy kövessük.
Sokszor voltunk már a laboratóriumában és azt hittem most is oda vezet. Legnagyobb meglepetésünkre azonban egy ismeretlen szoba felé vitt a legfelső emeleten és amikor a kulcsot a zárba tette, feltűnt nekem a betörök ellen alkalmazott titkos kulcsú zár.
– Kérlek benneteket fiuk – mondotta szokatlan komorsággal Vickers, miközben furcsa óvatossággal kinyitotta az ajtót, – hogy azt, amit most látni fogtok, soha senki előtt egyetlen szóval se említsétek. A világ legnagyobb szenzációja lesz ez, ha valamikor rászánom magamat, hogy az emberek elé vigyem.
Vane doktor türelmetlen kíváncsisággal tolakodott be a szobába. Én szorosan követtem és emlékszem arra, hogy Vickers szenvedélytelen arcán e pillanatban gyors villanással mintha valami halálos félelmű aggódó vonás futott volna végig.
Acél idegzetű embernek szoktam magamat mondani, de tetőtől talpig megrázkódtam, amikor szemtől-szembe megláttam végre a szoba titkát.
Egyszerű deszkalapon, körülbelül egy négyzetméter nagyságú fémlemez készülék volt fölállítva. A fémlemez fölött valami furcsa, víz tartályszerű készülék volt megerősítve. A víztartály fenekén lyukak voltak és a lyukakból valami furcsa, előttem ismeretlen folyadék csöpögött a fémtáblára szünet nélkül. Hiányosan se tudnám elmagyarázni a készüléket, mert minden figyelmem a fémlemez közepére Összpontosult, ahol állat állott. De milyen állat! Csak pókhoz hasonlíthatom, de soha nem volt még hasonlat, amely ennyire sántított volna. Körülbelül két lábnyi hosszúságú lehetett a szörnyeteg. Két elülső lába szorosan a feje mellett meredt előre. Négy hátul só lába olyan hosszú volt, mint maga a test. A fején, körülbelül ott, ahol a szájnyílásnak kellett volna lenni, egy szivócsáp meredt előre, körülbelül olyan mint a légy szipókája. Az állat egész testét ujjnyi hosszúságú tüskék borították. Vörösesbarna volt a színe, mintha valami ismeretlen ragyogású ércből lenne és az egész testet különös fátyolszerű nedvesség borította. Szemei mint a sólyom szeme, de ezek a félelmetes szemek még csak meg sem rebbentek soha, hanem boszorkányos titokzatossággal mereven állottak. Mint ahogy meg nem mozdult, meg sem rezzent egyetlen reszketéssel sem az egész állat. És mi mégis éreztük, éreznünk kellett, hogy ez az ismeretlen soha nem látott szörnyeteg ól.
Halálos csöndben, szívszorongó rettegéssel állottunk a rettenetes teremtés előtt…
Vickers volt, aki megtörte a csöndet:
– Gyönyörű nemde? – mondotta nevetve, de ez a kényszeredett, erőltetett nevetés, ez a könnyűnek látszani akaró hang sehogysem illett a rettentő félelmetes komorsághoz, amely mintha megülte volna a szoba levegőjét.
Vane doktort néztem, akinek kezei görcsösen ökölbe szorultak és szemei ki-meredtek, úgy hogy fölvillogott a szeme fehérje.
– Az istenért Vickers, mi ez?! – kérdezte halk suttogással.
– Ez kedves Vane doktor, – felelte ugyancsak halkan Vickers, – legszebb eredménye sok évi fáradságos kísérletezésemnek. Öt esztendőn keresztül nem látta más emberi szem, csak az enyém.
Hat hónap óla nem nő tovább. Teljesen kifejlődött. Most már igazolja mister Crosset. Nem gondoljátok, hogy gyönyörű!
– Gyönyörű, igen igazán gyönyörű! – mormogta Vane doktor, akinek a hangja azonban minden egyébre vallott, mint valami gyönyörűségen való elragadtatásra. Pár pillanat után, mintha irtózását mégis legyőzte volna a biológia iránt való szenvedélye, megszólalt.
– Nagyon szeretném megtapintani az egyik kiálló tüskéjét! – és már kezét nyújtotta az állat felé.
Villámgyorsan kapott Vickers a kéz után és az arca falfehér színűre változott. Vane doktor csodálkozva és kissé sértődötten nézett rá. Vickers szinte ijedt mentegetődzéssel mondotta:
– Bocsáss meg, kedves doktor, de vissza kellett rántanom a kezedet. Elfeledtem ugyanis megmondani, hogy rettenetes villanyos ütést mérhet arra, aki hozzányúl. A szegény öreg Tippoo – hiszen ismeritek – tegnap házalásért, megmutattam neki, intelmem dacára egy kissé közel dugta hozzá az orrát és abban a szempillantásban holtra váltan elvágódott a padlón. Az egyik oldala rettenetesen össze volt égve. Most odahaza fekszik.
Vickers nyugodtan beszélt, de látszott rajta, hogy a szerencsétlenség, amely öreg barátját érte, mélyen megrendítette. Rámnézett és mintha gondolatomat kitalálta volna, így folytatta:
– Igen, nagyon megrendített ez az eset, de meg nem lepett egy csöppet se. Én magam is kaptam már tőle egy nagyon csinos kis ütést egyszer, amikor még egészen kicsi volt. Talán nem kezeltem olyan óvatosan, mint ahogy kellett volna”. De ma már – és itt végtelen szeretettel fordult a borzalmas szörnyeteghez – ugy-e ma már te tudod, szépségem, hogy ki ad neked enni, hogy ki a teremtőd! – és kezével gyöngéden megsimogatta a szörnyeteg egyik szőrös lábát.
Az állat valóban megérthette, mert szipókája egyszerre csak megmozdult és villámgyors rezgéssel lökődött előre és hátra, mozgott szaporán ki és he. Azután újra megállt és ez volt az egyetlen mozgás, amit a szörnyeteg ezen az estén tett.
Megborzadt arckifejezésünk mulattatni látszott Vickerst.
– Én hozzányúlhatok! – lelepzetlen büszkeség csendült a hangjában – engem ismer! Én teremtettem! én növesztettem napról-napra, én etettem és …
Vane doktor itt közbevágott:
– Mivel eteted ezt a bestiát? – kérdezte kíváncsian.
Vickers egy szempillantásig habozva nézett rá. Azután átment a szoba túlsó oldalára és kinyitott egy szekrényt, amely tele volt lélegző lyukakkal ellátott dobozokkal.
– A szívó csapj a – magyarázta – két éles, hegyes, üres szívófoggal van ellátva és ezzel egyszerűen vért szív a testből! – És mintegy megelőzve kikívánkozó kérdésünket, hozzátette. – Nem, nem öli meg előbb az áldozatát! Csak eleven testből szívja a vért!
És Vickers doktor itt nem nézett a szemünk közé.
A dobozok telve voltak élő egerekkel…

***

Tíz nappal később azután a különös látogatás után, amely úgy felzavart bennünket Vickers házában, ott ültem Vane doktor kényelmes szobájában és miközben megfontoltan húzogattuk a sakkfigurákat, gondolataink mindegyre visszatértek barátunk csodálatos találmányához.
– Mondhatom – szólalt meg egyszerre Vane – ez a legnagyobb felfedezés eddig, igazán a legnagyobb! De bizonyos az is, hogy ez a legocsmányabb teremtménye eddig istennek, ha ugyan egyáltalán…
Itt hirtelen elhallgatott. Hosszú ujjaival szórakozottan dobolt az asztalon, szemei furcsán ragyogtak és gondolatai elkalandoztak valamerre. Azután hirtelen így folytatta:
– Tudod, Vickersnek ez a borzalmas kedvence azokra a tropikus ég alatti veszedelmes kullancsokra emlékeztet engem, amelyeket nálunk egyáltalán nem ismernek. Parányi férgek ezek a kullancsok, de ha szívócsápjuk segítségével teleszívják magukat vérrel, bőrük kitágul és arasznyi nagyságúak lesznek. És a színük, amely szürke, olyan lesz, mint az érett piros eperé, ha tele szívták magukat vérrel.

– Azt hiszem, – szóltam, látva, hogy Vane doktor elgondolkozik – hogy Vickers barátunk megfejtette a tudomány legnagyobb titkát, megtalálta a kapcsolatot a szervetlen világ és szerves világ között. Rájött a tudomány legnagyobb rejtélyére, arra a kétségtelen, de mindeddig be nem bizonyítható fejlődésre, amely a szervetlen anyagtól a szerves anyaghoz vezet…
Még tovább folytattam volna elmélkedésemet, ha ebben a pillanatban kopogás nem szakit félbe. Vane szobalánya lépett a szobába.
– Mister Vickers házvezetőnője van itt uram és azonnal beszélni szeretne önnel.
Vane meglepetten fölkelt és rám nézett. Nem tudom, mit gondolt, de bizonyos voltam benne, hogy öt is olyan hirtelen szívdobogás fogta el, mint jómagámat. Mind a ketten éreztük, nagy dolognak kellett történnie, hogy Vickers házvezetőnője, a morózus Öreg hölgy, akit örökké kínzott és karosszékéhez láncolt a kösz vény, megtegye azt, amit még soha, hogy személyesen jöjjön Vane doktorhoz. Hármasával ugortuk át a lépcsőfokokat, ahogy az emeletről lefutottunk a hallba, ahol már türelmetlenül várt bennünket Mrs. Jones, Vickers házvezetőnője.
– Talán... Mr. Vickers...? – kérdezte elfulladva Vane.
Az öreg hölgynek nem volt szokása a szapora beszéd és szokásán most sem változtatott. Lassan és szakadozottan felelt, úgy hogy valósággal toporzékoltunk már a türelmetlenségtől, mire megmondta végre, amit tudni akartunk.
– Igenis… uram, bár nem tudom bizonyosan, de alighanem… lehet, hogy valami baja történt Mister Viekersnek. Tegnap dél óta nem láttam és igazán nem tudom, mit gondoljak, mert bizonyos vagyok abban is, hogy a házból nem távozott. Tegnap, amikor utoljára láttam, fölfelé ment a lépcsőn az emeletre és így kétségtelen, hogy valahol a házban kell ennie, mert különben…
A derék hölgy nem folytathatta tovább. Vane doktor, akit mindenki a legfinomabb és legelőzékenyebb modorú embernek ismert, egyszerűen félrelökött mind a kettőnket és odarohant a házi telefonhoz. Idegesen csöngetett és belekiabált a kagylóba:
– John rögtön álljon a ház elé az autóval. Egy pillanat alatt itt legyen! Megértették! Egy másodpercig se vesztegeljen!
Letette a kagylót és odafordult a házvezetőnőhöz, aki félig nyitott szájjal, bámulva állott és gyorsan ezt mondta, neki:
– Ön jön velünk vissza és a további felvilágosításokat majd útközben adja meg nekünk.
A hideg futott át rajtam, ahogy gondolkozni kezdtem, hogy mi történhetett Vickerssel. A felső emeleti szobába ment, azt szinte biztosra vettem. Egymásra néztünk a doktorral, aki hirtelen megragadta a karomat.
– Charles – súgta – légy elkészülve, hogy Vickers rosszul járt azzal a szörnyeteggel. Amióta megmutatta nekünk ezt a bestiát, mindig féltem, hogy valami baj történik. És úgy látszik, amitől féltem, bekövetkezett.
– Adja isten, hogy későn ne érkezzünk! – sóhajtottam fel és egész testemben megreszkettem, ahogy magam elé képzeltem a szörnyeteg mozdulatlan szemeit. – Van revolvered? – kérdeztem Vane doktort.
Igent bólintott és már szaladtunk is a ház elé, ahol e percben megjelent az autó. A motor kattogott és Vane rekedten kiáltott rá még a sofőrre: „Úgy hajts, mintha a pokol minden szörnyetege üldözne a hátad mögött!” Soha se fogom elfeledni ezt a rohanást, de azt hiszem Mrs. Jones, a derék öreg hölgy még kevésbé. Elhalmoztuk kérdésekkel, de válaszai annyira nem voltak kielégítők, hogy végre is inkább abbahagytuk a vallatást. Ijedt szemekkel ült a kocsiban az öreg hölgy és míg egyik kezével az ajtóba kapaszkodott, a. másikkal a kabátomat markolászta és valahányszor a kocsi egyet zökkent, sikoltozott. Egy párszor megnyugtatni igyekeztem, hogy nem lesz semmi baj, de azért a következő zökkenőnél megint, csak állhatatosan fölsikoltott: „Állítsák meg! Állítsák meg!”
Ijedt nézésű cselédlány eresztett be bennünket a házba. Félretoltuk és egyenesen felrohantunk a lépcsőn. Az ajtóhoz érve megálltunk hallgatózni, de a, legcsekélyebb neszt se tudtuk felfedezni.. Megpróbáltuk a kilincset lenyomni, – zárva volt! És most a rettentő sietés után ott állottunk a bezárt erős ajtó előtt, amelynek Vickersnél volt a kulcsa.. Kétségbeesetten néztünk egymásra Vane doktorral, de ez csak egy szempillantásig tartott. A másik percben már két mindenre elszánt nézésű férfi állott a titokzatos ajtóval szemközt.
– Bizonyos, hogy ebben a szobában van és az is bizonyos, hogy nekünk ebbe a szobába be kell jutnunk. – mondotta Vane doktor határozottan.
– Hozok egy lakatost! – mondottam, – ez lesz a leggyorsabb mód!
– És már futni akartam, amikor Vane visszatartott és halkan suttogta:
– Várj! Hallgasd csak! Beszél odabent.
Lábujjhegyen az ajtóhoz léptünk, fülünket a fához szorítottuk és lélegzetvisszafojtva hallgatóztunk. Csak nehéz lélegzetvételt hallottunk az ajtó mögül. Azután csönd állott be, kínos hosszú csönd, majd egyszerre megint egy hang szólalt meg az ajtó mögött, de hogy mit mondott, nem értettük. Olyan volt a hang, mintha nagyon messziről jönne, vagy mintha egy rosszul kapcsolt telefonból hangzanék. Vane a fejét rázta, azután hangosan és minden betűt tisztán tagolva így kiáltott az ajtón keresztül:
– Beszélj hangosabban öregem, nem tudunk megérteni.
Újra hallgatóztunk és most végre megértettük: „…Kulcs… titkos… alsó … fiókban… – és újra csöndes lett megint minden.
– Melyik fiókban és hogyan nyitod ki, – kérdezte Vane doktor hangosan, de nem jött semmi felelet, bár kétszer is megismételte a kérdést.
Egymásra néztünk, megfordultunk és lerohantunk Vickers dolgozószobájába. Ott állott a szoba közepén a redőnyös amerikai íróasztal, nem volt lezárva. Gyönyörű bútordarab volt, számtalan polc ócskával és kis fiókokkal, az egyik ilyen polcocskán ott feküdt egy kulcs tömeg.
– Hol a mennydörgős mennykőbe lehet az a titkos fiók! – átkozódott Vane és a kulcsokkal egymásután rángatta föl az összes kinyitható fiókokat. Kihúztunk rengeteg fiókot, mindegyikben bennehagyva a kulcsot, hogy így talán hamarább megtaláljuk azt az egyet, amely a titkos fiókot nyitja. De nem találtuk!
Rettenetesen fel zaklatott idegekkel léptünk be a szobába, de most már azt hittem, hogy minden pillanatban széjjel veti halántékomat a vér.
Vane doktor arca sápadt volt, mint a viasz. Vadul körülnézett, azután elszántan ki rohant és egy pillanat múlva egy baltával tért vissza. A kezembe nyomta, ő pedig leemelt a falról egy súlyos vas feszületet.
– Neki az egyik oldalának öregem! – kiáltotta rekedten – én majd a túlsó oldalról!
Hatalmas csapásaink alatt recsegve szakadt be a kemény fa és a harmadik ütésnél a kettős deszkafal között megcsillant egy kis kulcs. Mint az Örültek rohantunk fel a lépcsőn, belenyomtam a kulcsot a zárba, a kulcs fordult és nyitotta a zárt! És ekkor egy pillanatra meghökkentem. Talán ha most kinyitom ezt az ajtót, ránkveti magát a szörnyeteg! És ha nem nyitom ki, Vickersnek talán vége! De az is lehet, hogy éppen azzal öljük meg, ha rányitjuk az ajtót. Kétségbeejtő volt a helyzet. Vane doktorra néztem. A fogait összeszorította és revolverét kivette zsebéből. Mélységes csönd volt, csak távolról hallottuk egy kocsi zörgését és messziről egy villanyos csöngetett.
– Charles! – sziszegte összeszorított fogain keresztül Vane, – az életünkkel játszunk, de be kell mennünk. Vickers egyedül van bent a bestiával és segítséget vár tőlünk! Hallottad, még meg tudta mondani, hol a kulcs. Azóta nincs szava. Talán már vége! Előre Charles, de az isten szerelmére, oly óvatosan mozogj, hogy talán egyetlen mozdulattól függ mind a hármunk élete.
És azzal egy elszánt mozdulattal föltárta az ajtót..
Vannak jelenetek, amelyek oly mélyen bevésődnek emlékezetünkbe, hogy soha se tudjuk többé elfeledni őket. Ha ezer évig élnék, akkor se feledném a látványt, amely elénk tárult. A nyugvó nap egy vörös sugara áttört az ablakon és a fénysáv egyenesen odaesett Vickers testére. Vickers kinyúlva feküdt a padlón, hanyatt. A szoba közepén nyúlt el és a félelmetes állat kifeszült lábakkal a testén állott, szívócsápja pedig, mint valami pokoli tör, beleásva Vickers húsába, közvetlenül a gége alatt. Vickers arca és ajkai teljesen vértelenek voltak, szemei lezárva, egész teste merev, mintha nem is élne.
Vane doktorra néztem. Homloka úgy összehúzódott, hogy szemöldökei összeértek és lélegzése rettentő gyorsasággal, apró szisszenésekkel szűrődött át a fogai között. Tekintetemmel a revolverre mutattam, amelyet görcsösen, szorított kezében.
– Megörültél! – suttogta alig hallhatóan – hiszen Vickerst is megölném vele. Ha a bestia egyet mozdul, átszúrja Vickers gégéjét! Nem, amíg a közelében van, hozzá sem érhetünk ehhez a vámpírhoz!
– Csak nem azt akarod ezzel mondani, – suttogtam szinte magamon kívül, hogy itt kell állnunk és tétlenül néznünk, amíg kiszívja Vickers testéből az utolsó csepp vért is! Akkor jobb, ha mégis megpróbáljuk, hogy megöljük.
– Nem! – szólt határozottan Vane és sajátságos fény villant föl szemeiben, nem, más itt a teendőnk! Egyelőre azt kell meggátolnunk, hogy szegény barátunk el ne veszítse utolsó csepp vérét, amellyel az életét szívná ki testéből ez az elektromos vámpír. Rajta Charles, vesd le a kabátod és tűrd föl karodon az inged ujját.
Szótlanul engedelmeskedtem, anélkül, hogy értettem volna, mit akar tulajdonképpen. Vane doktor műszereket szedett elő, egy magával hozott kicsi zsebtáskából, azután a kezemet megfogva, óvatos halk mozdulatokkal odatérdelt a mozdulatlanul fekvő Vickers mellé. Ahogy lehajoltam és tekintetem találkozott a szörnyeteg merev szemével, önkéntelen irtózással visszariadtam.
– Légy nyugodt – suttogta Vane doktor – és ne félj az állattól. Meg sem fog mozdulni, amíg tele nem szívta magát vérrel. Olyan ez, mint a pióca.
Ha föl nem ingereljük, egyáltalán nem fog törődni velünk, még ha a közvetlen közelében vagyunk is. örülni fog, mert több vért fog érzeni. Add ide a karodat Charles, ez az egyetlen mód, hogy Vickerst megmenthessük!
Még láttam a kés föl villanását, még éreztem, ahogy a hideg acél a csuklómra ereszkedett, de akkor arra gondoltam, hogy a vérátömlesztéssel Vane doktor most az én véremet bocsátja Vickers testébe és pár pillanat múlva az iszonyatos vampir már az én véremet szívja magába Vickers testéből… Kavarogni éreztem a gondolataimat, feketeséget éreztem magam körül és azt hiszem elájulok. A pamlagon tértem magamhoz, a csuklóm bekötve, Vane doktor pedig mellettem ült, egyik kezében az órája, a másikkal pedig szilárdan fogta a revolverét.
– Még néhány perc Charles – suttogta alig hallhatóan – még néhány perc és e rettentő szörnyeteg megtelik vérrel. És akkor … akkor, Charles ne ijedj meg…
– Vickers?… Mi van Vickerssel? – suttogtam reszketve.
– Él, hála a te önfeláldozásodnak. De most csönd Charles, csönd, az idő betelt!
Vane doktor a szoba közepére lépett és térdre ereszkedett Vickers teste mellett. Feje egyenesen szembenézett az állat fejével, és karját kinyújtva pontosan becélozta revolverét alig tiz centiméterre az állat fejétől. Ujja a ravaszon volt és mozdulatlanul várakozott és ekkor rettentő dolog történt. A véres szörnyeteg, mintha csak megérezte volna, hogy halálos perc közeleg, lassan kihúzta szívócsápját Vickers nyakából és egész testével visszahúzódott, mintegy ugrás előtt. Azt hittem, hogy a bestia rettentő szemei megbabonázták Vane doktort, mert meg sem mozdult, bár nyilvánvaló volt, hogy a szörnyeteg rá akarja vetni magát.
– Vigyázz! – sikoltottam föl, de ijedelmem fölösleges volt, mert abban a pillanatban, ahogy az állat, otthagyva Vickers testét, Vane doktorra akarta vetni magát, a doktor hátraugrott, mintha acélrugókból lett volna minden izma. Tágra meredt szemmel bámultam a férfias lélekjelenlétnek és az acél idegeknek e káprázatos csodáját: Vane doktor lassan, megfontoltan és kiszámítottan csalogatta maga után pár lépésnyire az állatot, mindaddig, amig az teljesen el nem távolodott az eszméletlenül heverő Vickers közeléből. Láttam, ahogy ujja reszketett a ravaszon, de még mindig nem tüzelt és én azt hittem, hogy rögtön megpattan bennem valami a szörnyű várakozástól. És most… láttam, ahogy Vane doktor ujja megnyomta a ravaszt… a következő pillanatban rettentő dördülés rázta meg a falakat, az egész épület szinte alapjában megreszketett és engem a pamlagról lesodort az iszonyú légnyomás. A szemeimhez kaptam, undorító véres húscafatokat törültem le az egész arcomról, azután fölemelkedtem, körülnéztem és végre láttam. Vane doktor rettentő vértócsában feküdt a földön, de a vér nem az ő vére volt. Vizet öntöttem az arcára és reszkető örömmel láttam, hogy magához tér. Eszméletét vesztette attól a rettentő villanyos feszültségtől, amelyet pusztulása pillanatában az állat maga körül árasztott. E rettentő elektromos erőnek szörnyű tanú jele volt egyébként az a méteres nagyságú lyuk, amely áttörte és keresztül szakított a még az alsóbb emelet tetőzetét is…
Alulról cselédek rohantak föl, Vickerst ágyba vittük. Vane doktor fölébe hajolt és a pulzusát fogta. Azután felém fordult:
– Élni fog! – mondotta nyugodtan – meg fogom menteni!
És Vane doktor sohasem vállalkozott még olyasmire, amit be ne váltott volna.

VÉGE.