Az elnök bűnügye

 Roosevelt

A bűnügyi regény pompás dolog és az irodalomban pontosan azt a helyet foglalja el, amit a játékok között a sakk. Mindig örültem, ha néhány szabad órámban ilyenfajta irodalmat olvashattam, mert rájöttem, hogy rendkívül fokozza a logikus gondolkozást, erősíti a megfigyelő és következtető képességet. Csak olyanok tagadják a detektívregény hasznosságát és érdekességét, akik restellik bevallani, hogy eszük képtelen követni komplikált eseményeket és észrevenni az összefüggéseket, más szóval az ostoba, de nagyképű emberek. Örömmel hallottam Einsteintől, a nagy matematikustól, mikor meglátogatott, hogy nagy barátja a detektívregényeknek. Azt hiszem, ezek után senkinek sem kell szégyenkeznie, ha szórakozást talál a bűnügyi történetekben.” – írta Roosevelt elnök a The President's Mystery Story c. regény előszavában. Ennek a könyvnek azonban sajátos előtörténete van…

***

Liberty_19351116Franklin Delano Roosevelt (1882-1945) alighanem az Egyesült államok legnépszerűbb elnőke volt, akit egyedülálló módon négyszer választottak meg. Családja is jóhírű, régi fehér-európai telepes családok utóda volt. Megválasztása után pár év alatt kivezette hatalmas országát a New Deal nevű programjával a nagy gazdasági válságból. Az ország elérte a teljes foglalkoztatottságot, gyakorlatilag megszűnt a munkanélküliség (amiről Hitler csak álmodozott). Roosevelt egyszer egy társaságban kifejtette a véleményét a detektívregényről. A társaságban ott ült Fulton Oursler is, a Liberty hetilap szerkesztője, aki Anthony Abbot néven detektívregényeket írt. Roosevelt felpanaszolta a detektívregények egyhangúságát, mikor mindegyik arról szól, hogy már az első oldalon találnak egy hullát. Oursler rákérdezett, hogy ő akkor milyen detektívtörténetet képzelne el. Az egész eszmecseréről és a belőle keletkezett könyvről egy igen dörzsölt és kalandos életű újságíró, Békessy Imre (1887-1951) számolt be briliáns cikkben az Ujság c. napilap 1936. szeptember 13-i, vasárnapi számában. A cikk címe: Az elnök bünügye, és a nagyméretű újság másfél oldalát töltötte be, összesen hat hosszú hasábon (a továbbiak az idézetek e cikkből származnak és lentebb adom a teljes két oldalas cikket is).

Oursler kérdésére az elnök ezt felelte akkor: Mit csinálna egy gazdag ember, aki meg aránylag fiatal, de roppant megunt mindent és akinek az a kívánsága, hogy életétől megszabaduljon. Nem akar meghalni és nem akar az élet valódi örömeiről sem lemondani. Nem könnyű dolog nagy vagyonnal a tömegben észrevétlenül elmerülni. Tegyük fel, hogy egy negyven eves emberről van szó, húszmillió dollár vagyonnal. Illúziói nincsenek. A felesége megcsalta, barátaiban csalódott. Új életet szeretne kezdeni, boldogat és fényeset, de megszakítva minden kapcsolatot régi életével. Hogyan szökik meg az ilyen ember saját életéből és miként szabadul azoknak üldözésétől, akik bizonyara mindent elkövetnek felkutatására? De ami a legfontosabb, hogyan folytathatja új életét a nyilvánosság előtt anélkül, hogy valaki régi nevével és lényével identifikálni tudná?”

Oursler ezután felvetette Rooseveltnek az ötletet, hogy írjanak közösen az elnök ötletéből egy bűnügyi regényt. Roosevelt szállítja az ötletet és hat vezető amerikai bűnügyi író, Rupert Hughes, Samuel Hopkins Adams, Anthony Abbot, Rita Weiman, S. S. Van Dine és John Erskine tovább írja a történetet, egymást váltva fejezetenként.

Az elnök nevetett és belegyezett. Egy hét múlva leszállította az első fejezet kéziratát. A legény hőse Jim Blake, negyvenhárom éves közbecsülésben álló ügyvéd, aki megfeszített munkával és szerencsés spekulációkkal húszmillió dollárt szerzett. Jim Blake az amerikai ügyvédség dísze, rendkívül egészséges, szellemi képességeinek harmonikus birtokában van, kitűnő sportember, nagyszerű úszó, de ennek dacára fölöttébb boldogtalan. Miért?

A regényből megtudjuk, hogyan lett Jim Blake-ből Francis Carter. Rupert Hughes vette át az elnöktől a történet fonalát, majd bodorította azt tovább Samuel Hopkins Adams, Anthony Abbot; Rita Weiman és S. S. Van Dine, majd John Erskine adta a csattanós befejezést.

Az elnök „regénye” 1935 végén jelent meg Amerikában The President's Mystery Story címmel, s már maga a roppant népszerű elnök miatt is – aki kivezette Amerikát a New Deal programjával a válságból – és persze a kiváló krimiszerzők okán is, széles körben olvasták. Delano Roosevelt még az 1936. nyarán esedékes választási harc szülte plakátjain is hivatkozott a bűnügyi könyvére (a regény borítóját lásd lentebb balról). Egyébként Fulton Oursler szerkesztette híres Liberty hetilap közölte előbb a regényt, mintsem könyvformában kijött volna. A lap 1935. nov. 9-i száma közölte az első részt, amit Rupert Hughes és Franklin D. Roosevelt írt, a következő héten folytatódott a regény Adams tollából. Az utolsó, hatodik rész, Erskine tollából, a dec. 21-i számban jelent meg. Lásd fentebb a Libertynek azt a számát, melyben elkezdték a regényt, amit az elnök fotójával reklámoztak a címlapon.

Békessy a cikkben gyakorlatilag tömören elmesélte az egész regényt a további hasábokon, egyfajta parafrázisát adva az egész történetnek. Majd ezzel zárta ismertetését: „Nekem a regény nagyon tetszett és a detektívregények minden őszinte barátjának nagyon ajánlhatom. Bár bőven mondtam el a tartalmát, sok érdekes részletet természetesen kihagytam. Már csak ezekért is érdemes a könyvet elolvasni. De főleg azért, hogy végre felszabaduljon mindenki az álszemérem bénító hatása alól és bátran nyúljon ezentúl a detektívregényekhez. Ha az Egyesült Államok elnökének, e kor legkiválóbb emberének, nem derogált detektívregényt írni, akkor Európa minden polgárának szabad detektívregényt nyíltan és szégyenkezés nélkül olvasni.

The President's Mystery StoryThe_President's_Mystery_FilmPoster

***

Ilyen kezdés után, természetesen, az amerikaiak meg is filmesítették a regényt 1936-ban. Phil Rosen rendezte a mozifilmet, aki ekkor már több bűnügyi történetet vitt filmre, majd a negyvenes években sorra rendezte a Charlie Chan-filmeket. Jim Blake szerepét a Cecil B. DeMille-filmek sztárja, az akkor 31 éves Henry Wilcoxon kapta. A film poszterét lásd fentebb, jobbról.

Mivel maga a fekete-fehér film már rég nem jogdíjas, így szabadon nézhető és letölthető:

The President's Mystery

***

Magyarország - 1kMagyarország - 2k

A regény közlési jogát a Magyarország nevű politikai napilap szerezte meg. 1937. február 7-én, a vasárnapi szám adta a regény első közlését. Már egy héttel előtte reklámozták, hogy a következő regényük a Roosevelt elnök detektívregénye lesz (ezt a címet adták a regénynek). Az egyik előzetes ajánló így szól: "Ez a regény ma Amerika legnagyobb szenzációja – és nemcsak irodalmi szempontból. Ötlete ugyanis Roosevelttől származik, a hatalmas ország rendkívüli egyéniségű államfőjétől, ő vetette fel a témát. hogy egy milliomos hogyan tűnhet el régi környezetéből a millióival együtt s kezdhet új életet új környezetben, anélkül, hogy megunt régi élete a rokonok, barátok és a többi érdeklődők és érdekeltek képében rátaláljon.
A feladat nehéz – olyan nehéz, hogy Roosevelt, aki a politikának és közgazdaságnak nem egy súlyos problémáját oldotta meg sikerrel, évekig hiába keresett rá megoldást. Végül hat kitűnő amerikai detektívregényíró vállalkozott a dologra. Így született meg egy remek modern detektívregény, mely tárgyánál és megírásánál fogva akkor is szenzáció volna, ha nem Roosevelt állana mögötte."

A regényt  24 részben adták le 1937. febr. 7 és márc. 5  között. Lásd fentebb az egyik előzetes ajánlót és az első közlést a lapból.

 ***

Lentebb lásd az Ujság korabeli kétoldalas cikkét, mellett a Nyomtalanul eltünt belső borítóját és a regény első oldalát a könyvben.

Az elnök bünügye - 0001 kAz elnök bünügye - 0002 kNyomtalanul eltüntRUPERT HUGHES ELKEZDI A TÖRTÉNETET k

Annak ellenére, hogy a korabeli magyar sajtó hírt adott Roosevelt elnök ötletén alapuló regényről, majd a Magyarország napilap le is adta a regény folytatásokban egy könyvkiadó sem vállalkozott a regény kiadására könyvformában. Majd eltelt mintegyt tíz év, mikor a Pantheon kiadó 1946-ban kiadta magyarul: Nyomtalanul eltűnt címmel. Megjegyzem a Pantheon egy háború előtti kiadó volt, leginkább ideológiai munkákat és szépirodalmat adott ki. Egyedüli „elhajlása” az volt, mikor 1932-42 közt 16 kötetben kiadta a maga Tarzan-sorozatát. Viszont nem a Magyarország korábbi fordítását adták ki, hanem újból lefordíttatták a regényt (egyébként egyik esetben sem közölték a fordító nevét).

A könyv Fulton Oursler előszavával kezdődik, aminek közlését annak idején a Magyarország egyszerűen elhagyta. Oursler előszava teljes egészében ez:

A legtöbb intelligens emberrel együtt Roosevelt elnök is szerette a jó bűnügyi és detektívregényt. De hogy ebben a műfajban milyen ritka az igazán jólsikerült mű, azt maga az Elnök tudta a legjobban.
Emlékszem, néhány évvel ezelőtt, az Albany kormányzósági palotában beszélgettem vele detektívregényekről. Akkor még csak New-York állam kormányzója volt.
– A jó bűnügyi történet – mondotta akkor – olyan, mint a felelet Lowell híres kérdésére: „Mi olyan ritka, mint a júniusi nap?“.
– Minden évben százszámra jelennek meg ilyen regények, de alig van köztük néhány, mely az intelligens olvasó figyelmét kiérdemelné. Még a jók is többnyire fantáziátlanok. Valaki egy hullát talál és a detektívek kinyomozzák, hogy ki a gyilkos. Véleményem szerint hiba, hogy a detektívregényeket ennyire egy kaptafára írják!
A következő években még gyakran beszélgettünk bűnügyi regényekről, mert mindkettőnknek vesszőparipánk volt ez a téma. Megegyeztünk abban, hogy a jó bűnügyi regény felkelti az emberben szunnyadó nyomozási ösztönt, szellemi felfrissülést okoz és elsőrangú szellemi játék.
Egy alkalommal azután, mikor az Elnök ismét a bűnügyi irodalom fantázia és ötletszegénységéről beszélt, megkérdeztem tőle, vajon ő sohasem próbálkozott ilyenfajta regény megírásával?
Zavarba jött és mosolygott:
– Őszintén szólva, gyakran gondoltam erre, sőt évekig foglalkoztatott is egy kalandortörténet problémája – felelte.
– És miért nem írta meg a regényt? – kérdeztem, – hiszen köztudomású, hogy önnek mindenre van ideje.
Az Elnök tiltakozott.
– Akkortájt tényleg nem volt időm ilyesmire, no meg tulajdon problémám megfejtésére sem voltam képes, azóta sem találtam senkit, aki meg tudta volna fejteni.
– Nagyon érdekelne a történet – feleltem gyorsan.
– Helyes, – mondta, – íme az ötletem magja: adva van egy jómódú ember, aki vagyonát vállalkozásokba, részvényekbe és földbirtokba fektette. Ez az én milliomosom, nem öreg ember, csak úgy negyven körüli és elég bölcs ahhoz, hogy tudja, igazi élete csak most kezdődik, de fáradt és környezete az idegeire megy. Untatja az a megszokott életforma is, mely kötelező az ő korában és vagyoni kasztjában. A sok üres és értelmetlen, felületes barátság még életkedvét is elveszi. Clubtársai vállveregető kedvessége mögött nem akad egy igazi barátja. Meg akar tehát szabadulni ettől a sok társadalmi sallangtól, anélkül azonban, hogy jólétéből bármit is feladjon. Kettős célja van ezzel: elsősorban egy olyan új világot keres, ahol sohasem unatkozik, másodsorban pedig – és éppen ez a kaland a legfontosabb – valamilyen kísérletre vagy kezdeményezésre gondol egy idegen kisvárosban. Ehhez ötmillió dollárra van szüksége, Látja^ barátom, minden álom pénzbe is kerül. A^ probléma végtelenül egyszerűnek látszik, pedig korántsem az. Hogyan tűnhet el valaki ötmillió dollár készpénzzel, hogy nyomára ne bukkanjanak? Évekig törtem ezen a fejem, de minden megoldás sántikált. Minél többet latolgatja az ember ezt a kérdést, annál súlyosabb. Vagy meg tudja talán Ön fejteni ezt a kérdést?
Az első pillanatban nagyon egyszerűnek véltem a dolgot, ajánlottam is egy megoldást. Az Elnök elutasította. Másodikat mondtam. Az sem tetszett. A harmadik mint üres léggömb pukkant szét az Elnök első érvénél. Végül mégis támadt egy jó ötletem.
– Mit szólna ahhoz, – kérdeztem, – ha felkérnénk legnevesebb detektív-regényíróinkat: Van Dinét, Rupert Hughest és a többit, hogy oldják meg ezt a problémát. Meggyőződésem, hogy létezik egy megoldás s azt az amerikai írók meg fogják találni.
– Ez tetszik nekem – mondta az Elnök híres mosolyával arcán. – Kezdjenek hozzá, az ötlet az önöké, lássuk, mire mennek vele.
Alaposan kidolgoztam az Elnök ötletét és egy-egy példányban elküldtem a leghíresebb amerikai detektív-regényíróknak. Egy kivételével senki sem tudta, hogy a dolog valamiképpen Roosevelttel kapcsolatban van. Így hát csak hivatásszerűen foglalkoztak vele. Az a tény, hogy az anyag mindegyiknek rögtön megtetszett, a roosevelti ötlet érdekességét és életképességét bizonyítja. Ma pedig, amikor tele van a világ azzal a feltételezéssel, hogy Hitler, esetleg plasztikával megváltoztatott új arccal, tehát majdnem szószerint olyan formában, ahogyan Roosevelt az ötletet felvetette, él valahol a világban, a nagy Elnöknek ez az ötlete világpolitikai érdekességet kap.

A bevezetőt követi a regény első fejezete, amiben RUPERT HUGHES ELKEZDI A TÖRTÉNETET