Thomas Burke (1886-1945) angol szerző első sikeres novelláskötete a Limehouse Nights (1916) volt. Limehouse London egy szegény kerülete volt, ahol nagyon sok szegény kínai élt. A városrész volt az ópiumkereskedelem melegágya. A történetek itt játszódnak. Az egyik történet (The Chink and the Child) annyira megtetszett a híres amerikai filmrendezőnek, D.W. Griffith-nek, hogy némafilmet rendezett belőle Broken Blossoms (1919) címmel. A novellák közt vannak érzelmes, drámai, bűnügyi, horror és fantasztikus történetek is. A kötet nem jelent meg magyarul. Csak két novelláról tudok, ami megjelent belőle magyarul. Az egyik a The Bird, ami magyarul A madár (Kísértethistóriák, 2006) címmel jelent meg, Cserna György fordításában. A másik, a The Sign of the Lamp, aminek magyar fordítása Zigány Árpád kiváló irodalmi hetilapjában, a Képes Krónika 1927/31. számában jelent meg. Ezt a novellát közlöm most, vele a Képes Krónika három illusztrációját is a történethez.

Az áruló lámpa

Történet a kínai negyedből

Írta: THOMAS BURKE

Fordította: P. ÁBRAHÁM ERNŐ

 The Sign of the Lamp (Limehouse Nights, 1916)

  Ez a történet, óh érzékeny szívek, valamennyi közül a legszomorúbb história. Egy embernek a története, akinek hite a nőben összetört.
  Még Shanghai kikötőjében történt, hogy Svay Limnek ezt mondta az apja:
  – Ó, fiam, ne higgy a fehér asszonyoknak. Sápadt ördög-nők azok. El fognak pusztítani.
  Lim nem szívelte meg az atyai tanácsot. Poplarban, London külvárosában, ahol a kínaiak laknak, Poppy Sturdish aztán bebizonyította, hogy a Lim apjának igaza volt.
  Poppy azt teszi, hogy «Mákvirág» és Poppy szép volt a kínai férfi, egy «Chinky» szemében: – halvány, törékeny leány, fehér bőrű és szabadszájú. Mozdulatai gyengédek voltak, de tekintete kihívó. Barátja alig volt, mert tudták, hogy kicsoda.
  «Coppers nark» – mondták rá megvetően. «Copper» az utca tolvajnyelvén rendőrt jelent, a «nark» meg spiclit, tehát: a rendőrség női spiclije.) Innen volt óvatos, lopózó járása és szemtelen tekintete. Már többször szétrobbantotta a kínai negyed titkos játék-barlangjait, mert beszélte a kantoni nyelvet, egy kicsit a svahiliit is, sőt valamit hindosztánul is és tudott úgy beszélni az emberekkel, mintha közülük való volna.
  Ezt az ügyességét és ravaszságát a rendőrség szolgálatára bocsátotta és több hírhedt házat megtisztított vele; ennek köszönhette, hogy a szomszédos kerületek valamennyi rendőrirodája és törvényszéke csak a «Kínai Poppy» néven ismerte.
  Poplarban, a keskeny főutcán lakott, amely végtelen hosszúságban kígyózott Limehousetől Blackwaltig és éppen szemben az ő lakásával feküdt Svay Lim nyomorúságos viskója – egyetlen szoba, piszkos feketén, bűzösen a szennytől, mindjárt a Japánt tengerészek otthonai mellett.
  A nyitott ablakból a kívánatos Poppy szobájába láthatott s ezért az ablakban ült éjjel-nappal, leste minden mozdulatát és kimondhatatlan gyönyörűséggel hallgatta a hangját, amely fővarázsa volt és fájdalmasan visszhangzott Lim szívében akkor is, amikor már elhalt. Néha elővette panaszkodó hegedűjét és dalolt a nőnek. Bizonyos, hogy Poppy romlott teremtés volt, közönséges és hazug, de fiatal volt, fiatal és fehér, mint a virág.
  «Óh, szerelem, jóságosan fordulsz a legalacsonyabb sorsú emberhez is – Iii-ava! Iii-ava!»
  Zengett a szomorú, sárgaködös estén a régi maláji dal.
  Rövid idő múltán már úgy összebarátkoztak, hogy elment Limmel a Királynő Színházba s előadás után a Kék Lámpásba, hogy megigyanak néhány pohár dupla gint. Ajándékokat is fogadott el tőle, gyűrűket, melltűket, melyekkel huszonöt esztendejét ékítette. Mikor kérdezte, honnan vette a pénzt az ajándékokra, Lim mesélt neki a tiltott játékról, a «Fan-Tanról» mely a Ho-Ling-házban folyik. Elmondta néki, vagy azért, mert nem törődött vele, ha meglátják, vagy mert nem tudta, hogy Poppy spicli, aki a rendőrfelügyelő erős fegyelme alatt áll.
  Egyáltalában olyan bizalmasan beszélgetett Poppyval, ahogy saját honfitársain kívül, soha senkivel. Beszélt neki a hazájáról, atyja házáról, gyermekkoráról csodálatosan termékeny szüleiről, akiknek tizenkét erős fiuk volt. Mesélt a fehér liliomok országáról és a szolid kék éjszakákról, amelyeket ott hagyott, hogy idegen országokban kalandokat keressen, hogy gyönyörködjék a fehér lányok szépségében és hogy megtanulja mindazokat a nagy dolgokat, amelyeket egy büszke család legidősebb fiának tudni illik.

 
                                  Ragyogó arccal ment egy bikanyakú ifjú oldalán.

   Elmesélte azt is, hogy milyen jól játssza ő a Fan-Tant, hol és mikor játszik s mennyi fogást tanult el, s beszélt a rengeteg aranyról, amit ezekkel a fogásokkal összeharácsolt. És danolt neki:
  – «Yas chien vo ngai tzu nu…»
  Sok mindenről mesélt neki a hosszú, meleg júniusi estéken, melyeknek szolid világossága még Limehouset is rózsaszínben és ezüstben ragyogtatta, és amelyeknek az exotikus növények édes illatával vegyült édes szaga titkos gyönyörökre korbácsolta az érzékeket.
  És mégis bámult, mikor egy éjszaka erősen kopogtak a Ho-Ling-ház kapuján és mikor mindjárt rá, mintha csak véletlenül, de vészjóslóan néhány gentleman lépett be, bő raglánokban, a fejükön fekete kemény-kalap, s nagy, nehéz cipőkben.
  Valósággal odáig volt csodálkozásában, mikor a legközelebbi rendőrségi irodába hurcolták és egy éjszakát a zárkában kellett töltenie, ahonnan a Themse-bíróság elé került.
  De bámult-e akkor is, mikor a kis bírósági teremben viszontlátta Poppyját, a Kínai Poppyt, barátságosan beszélgetve az egyik raglános, nemezkalapos gentlemannel, aki a többi feljebbvalójának látszott?… Nem, már nem bámult. Csak a szíve tört meg, csak az érzései haltak meg. Könnyek fojtogatták a torkát, de a szemét nem öntötték el, hogy könnyítsenek rajta és mikor a tolmács kérdéseket tett neki, nem tudott válaszolni. Csak bámult maga elé s érthetetlenül mormogott: – «Szeretem – zokogott a szíve – szerettem és ő elárult. Ó, árulás! Ó, árulás!»… – És honfitársai, kik a vádlottak padján ültek és akik óvták a fehér leánytól, rosszallólag bólingattak öreg fejükkel: – «Mi előre tudtuk!»
  Egy barbár, fehér ördögi személy szíven döfte. És ott csendben mindjárt kitervezte bosszúját. Megfizette a büntetést, honfitársaiért is, mert csak neki volt elég pénze, hogy megváltsa őket a börtöntől. Aztán hazament és a szíve ritmusra verte:
  – «Árulás – árulás – árulás!»
  Mikor befordult Poplar főutcájába, Poppy Sturdish-sel találkozott. Ragyogó arccal ment egy bikanyakú ifjú oldalán, aki hatalmas erejűnek látszott. Mikor Poppy Svay Lim mellé ért, felemelte karcsú, fehér kezét, Svay Lim arcába vágott és gyengéd, kegyetlen ujjaival húzta az orránál fogva.
  Ez már túl sok volt. Ha a szívét már megtörte, ez a mindennél lealacsonyítóbb sértés megkoronázta a művét.
  A legszentebbet, személyes méltóságát sértette meg, lealázta. Hullámzott vérében őseinek haragja, az ősi idők minden könnye tengerzett a szívében.
  Megszámlálhatatlan apró tőrök égették a húsát. Mint a teknős-béka a teknőjébe, némán húzta magát össze és a bikanyakú kamasz durva kacagásától kísérve lopózott tovább a sötét utcában.
  Mihelyt a szobájába ért, meghajtott «Joss»-a előtt és egyik imalapot a másik után égette el, hogy az égi hatalmakat megnyerje tervének.
                                                                                                 *
  Nos, nem soká tartott, hogy Svay Lim, mivel nem sajnálta a sört és a gint, megtudott sok mindent Poppy Sturdishról, amit jó volt megtudni. Megtudta, hogy szívét és kívánatos testét, amelynek halvány szépségeit sohase leplezte le sárga ember előtt, önként ajándékozta egy másiknak. De nem a rendőrfelügyelőnek, amint talán gondolnátok, nem, egy sokkal kevésbé fontos személynek Poplarban, – senki másnak, mint Hunk Boltlesnek, a bikanyakú ifjúnak.
  Hunk Bottles sem volt jó ember. Élete tisztátlan volt. Betörő és gonosztevő volt s hírek szállingóztak, hogy nagy bűnök terhelik. De mint a Hunk Bottles-banda vezetőjének és mint a fehér, fekete, barna és sárga munkások felhajtójának, bizonyos jelentősége volt a dokkok környékén és volt idő, mikor a rendőrség emberei is félrenéztek, ha Hunk Bottlesszel találkoztak.
  Végül mégis eljött a nap, mikor Poplarban és Limehouseban erélyesein követelte a közvélemény, hogy tegyenek félre minden kíméletet és fogják el Hunk Bottlesst. Mert a kínai városrészben, nem messze Pennyfieldstől, gyilkosság történt egy rosszhírű házban, ahol a férfiak a kártyának és egyéb gyönyörűségeknek éltek és ahol sokszor fajultak verekedéssé a szenvedélyek. A rendőrség kereste a gyilkost, de nem találta. De a meggyilkolt ember kezében egy kabátnak a fél ujját találták, jó anyagból való volt és a kerület egyik szabója megismerte, mert csak két ruhát készített belőle. Az egyiket az apjának, a másikat Hunk Bottlesnek.

                                 ...Finom drótot tolt át az utcán, Poppy ablakába.                                   

Hunk Bottles elmenekült és senki nem tudta, hová. Minden esetre voltak kelten, akik egészen helytálló felvilágosítást adhattak volna. Az egyik a kettő közül tört szívvel ült ablakánál estéről-estére és nézett a szemközti házra, ahol, néha egy gyengéd árnyék láncolt a függöny mögött s gondtalanul folytatta táncát az ő szegény szívén. Néha nyílt a kapu s elment a leány; Hunk Bottles pedig figyelte, mikor kilépett a házból s lopva követte az útját s aztán újra csendesen ült szobájában, míg a leány visszatért.
  Néha kinyitotta a lány az ablakát, kidugta gonosz fejét és gyalázkodó nyelvűn kiáltotta át, hogy az ő szemében valamennyi sárga disznó csak piszok és rongy.
  Ez az ember tudta, hol lehet megtalálni Hunk Bottlest. Mert látta, hogyan lopózik be a szemközti házba, két órakor, az éjszakai sötétségben.
  És fojtott világítást látott és suttogást hallott és viharos csókokat és a leány dacos szavait.
  – Nem adlak fel, nem adlak fel, soha, soha, soha! Az utolsó leheletemre esküszöm, Hunk, nem adlak fel, még ha megölnek is. A pokolba jussak, ha megszegem az eskümet!
  De gyorsan terjedt a pletyka a történtekről, keskeny kínai szájak elárasztották vele egész Limchouset és rövidebb idő alatt, mint egy óra, tudtak már a rendőrségein is.
  Tizenöt perccel később az a bizonyos feljebbvaló ragkínjában és kemény-kalapjában meglátogatta miss Poppyt. Komolyan beszélt a fejével s azután szigorú megbízást adott neki. A leány előbb vad volt, aztán dacos, haragos, végül mégis megszelídült. Az utolsó leheletére esküdött, a pokolba kívánta magát, ha tudja, hol van Hunk Bottles. Mindössze kétszer volt nála, késő éjszaka, de nem is sejti, honnan jött, hova ment. Fél tőle, – minden esetre fel kellett volna adnia, de hogy tehette volna? Elvágta volna a nyakát, revolver van nála és kés, lemészárolta volna, ha csak gyanakodott volna is, – hát mit tehetett!?
  Csak beszéltek, beszéltek. A felügyelő nagy keze minden mozdulatot jelentős gesztussal kísért s néha keményen csapott le ökle az asztalra.
  – Engem nem tudsz becsapni, – mondta ezeknek az embereknek látszólagos egykedvűségével, – én mindent tudok. Meg fogod tenni, amit tenned kell. Semmi kibúvó, semmi mese. Becsületszavamra meg fogod tenni. A kezemben vagy, hát vigyázz és semmit el ne felejts. Mit kell hát cselekednek?
  Megadóan ismételte Poppy a megbízást:
  – Az ablakba állítom a lámpát, a vörös ellenzővel. Mikor nálam lesz a revolvere és a kése, leveszem a lámpaernyőt. Akkor jöhetnek.
  – Helyes. Na, látod, milyen könnyű. Te egészen kedves tudsz lenni. Akkor húzd magadhoz arra a díványra és kedves légy hozzá, nagyon kedves, éred? Mikor leveti a kabátját a revolverrel a Zairében, told félre, ide. A kése nem akadályoz bennünket, nem sok ideje lesz, hogy használja. Akkor úgy teszel, mintha a hajadat igazítanád, és karoddal véletlenül leütöd a lámpaernyőt, érted, véletlenül. Semmi hókusz-pókusz! Különben veled is végzünk, kincsem és téged is megbilincselünk, mint ahogy már évek előtt kellett volna. Ezúttal nem értem a tréfát. Úgy teszel, ahogy parancsoljuk s nyugton lehetsz tőlünk hosszabb időre. Érted? Mi majd kint állunk és figyelünk, míg jön. Hát meg ne próbáld figyelmeztetni, nem volna semmi értelme. Hallod! Te! Velem nem tréfálhatsz, tudhatod, engem nem csalhatsz tőrbe. Olvastad a bibliát? Szép história benne az a Sámsonról és Delilájáról szóló – próbáld meg Hunk Bottlesnél.
  Alig végezte el, mikor tisztán hallotta a panaszos maláji dalt:
  – Óh, szerelem, jóságosán fordulsz a legalacsonyabb sorsú emberhez is – Iii-ava! Iii-ava!
  Mikor felnéztek, tárva látták a szemközti ablakot és az ablakban egy sárga ábrázatot, amely a hajnali pirkadásban hunyorított…

                                                                                            *
  Két, három hosszú óra múlt el. Akkor feltűnt Hunk Bottles, óvatosan, veszedelmesen. Hirtelen termett a házban, mintha csak szélroham lendítette volna be, közben egy sötét sarokban több bő raglános és kemény-kalapos férfi, köztük az egyik egyenruhában, csendesein figyelt.
  Mert most Poppyn volt a sor, hogy teljesítse a megbízást és kiszolgáltassa a fickót – és jaj néki, ha nem sikerül!
  De éppen ez volt a szándéka. Meg akarta menteni, meg kellett mentenie őt, az ő Hunkjét. Hunknak és neki menekülnie kellett – vagy végük. Végük mind a kettőjüknek! Ha máskép nem lehet, együtt halnak meg. De akkor velük pusztul néhány raglános és kemény-kalapos gentleman is.

                       Átadta revolverét a felügyelőnek, aki a magáét rászegezve tartotta.
 

A házacska hátulsó részén még egy kis ajtó volt, amelyet a felügyelő nem vett észre. És nem vette észre azt se, hogy Poppy Londonnak a gyermeke, fiatal lány, aki szeret. Ő csak a «coppers nark»-ot látta benne és azt hitte, eléggé megfélemlítette, hogy kezes legyen. Hogy mennyire testvérei a szerelem és a halál, arra nem is gondolt.
  Alig lépett Hunk a szobába, Poppy gyorsan elmondott néki mindent, óvta a fenyegető veszedelemtől és elmondta menekülésük tervét, közben folyton szenvedélyes esküdözéssel bizonygatva a hűségét.
  – Előbb meg kell, hogy öljenek, Hunk, és meg fogják tenni, mert én téged nem árullak el soha, soha, soha!
  Átölelte karjával a nyakát és hagyta magát becézni, ahogy csak Hunknak tetszett. Ölelkezésük közben hirtelen azt kérdezte, nála van-e a revolver és a kés? Igen, nála van egy vasbunkó is. Fogja-e védeni a szabadságát, ha sor kerülne rá? – «Hogyne, természetesen!». – és hangosan sóhajtott, mikor a leány kikényszerítette belőle az ígéretet, hogy mielőtt a coppersek elfoghatnák, leüli a leányt. Átölelte a leányt s gyengéd szavakat suttogott a fülébe.
  Akkor a leány fogta a lámpát, ráborította a piros ellenzőt és az asztalról az ablakra állította.
  – Egy pillanatra, Hurik, – suttogta – csak megnézem, hogy hálni szabad-e az ül?
  Mikor az ajtóhoz ment, még egyszer Hunk félrefordította az arcát, amely halálos halványságban ragyogott, mintha csak a lelke világítaná. És egy árva Chinky a szemközti ablakban irigyen harapdálta sebesre az ajkát, mert neki még nő soha nem ajándékozott hasonló pillantást.
  De nyugodt arca semmiféle izgalmai nem árult el, mikor ugyanabban a pillanatban, mikor a lány elhagyta a szobát, egy finom drótot tolt át az utcán, egyenesen a Poppy ablakába, olyan finom és merev drótot, hogy az utcán senki, észre nem vette. És csak eltűnt hirtelen az ablakban a lámpáról, a vörös ellenző…
  A sötét szegletből kiugrott néhány ember raglánban és keménykalapban, az egyik felszakította a kapuajtót és valamennyien eltűntek a házban. Két pillanattal később Hunk Bottles előtt állottak. Svay Lira mindent pontosan látott az ablakából; látta a meglepett arcát eltorzulni hirtelen ijedelmében s hallotta a kétségbeesett kiáltást:
  – Jézus! Megfoglak! És ez az ő-műve, ezé a kutya nőé, ezé…
  Tehetetlenül hullottak alá a karjai. Megadta magát és egy Tépést tett előre. Ebben a pillanatban jelent meg Poppy az ajtóban, halványan, gyötrődve. Egy pillanat, alatt látta, milyen jelentőséget tulajdonított Hunk Bottles a rajta-ülésnek és vonásai görcsösre torzultak.
  Erőtlenül emelte fel a karját, mintha védeni akarná magát; beszélni akart, de Hunk, kétségbeeséssel, és dühhel a tekintetében leintette és átadta revolverét a felügyelőnek, aki a magáét rászegezve tartotta. Poppy Hűnkhöz akart rohanni, de visszalökték. Kiáltozott a leány, dühöngött, aztán ájultan esett össze és nem hallotta már a fogságba hurcolt nehéz lépteit, – se a fagyos, gúnyos dalt:
  – Óh, szerelem, jóságosán fordulsz a legalacsonyabb sorsú emberhez is – Iii-ava! Iii-ava!
  

VÉGE.