Eddy C. Bertin
(1944- )  

Eddy C. Bertin2

Eddy Charly Bertin egy belga horror szerző (azaz még egy belga, Jean Ray után). Nevét nálunk gyakorlatilag nem vagy alig ismerik, de nem sokkal jobb a helyzet a hazájában vagy az angol nyelvterületen sem. Viszont a horror irodalom szerelmesei közt lassan már kultikus tiszteletben áll világszerte.

Bertin Németországban született, egy belga (flamand) asztalos apától és német anyától. Csecsemőkorában a család Belgiumba költözött. Gentben szerzett felsőfokú végzettséget, majd egy bankban kezdett dolgozni. Már fiatalon, a 60-as évek vége felé elkezdett sci-fiket és horror történeteket írni, majd 1974-től ifjúsági regényeket is. Kétségtelenül érdekes, változatos figurája a flamand irodalomnak, mert költő is. Egyformán ír angol és holland nyelven, és mindkét nyelvről fordít.

Természetesen legjelentősebb alkotásai a horror novellái, de ezzel ő maga is tisztában van. Bertin a belga Horror Társaság elnöke volt 1994 és 2003 között, ami nyolc írót tömörít, akik évente jelentkeztek antológia gyűjteményekkel. Nem csak saját neve alatt, hanem Edith Brendall, Doriac Greysun, Karla Madonna vagy Diane Sybinski-Croyd álnevek alatt is jelentetett meg műveket. Jelenleg Gentbrugge-ben él, sokat utazik, és a lánya, Brenda Bertin, színésznő.

Het blinde doofstomme beest op de kale bergThe Whispering HorrorDerriére le mur blancDe Griezeligste Verhalen van Eddy Bertin

Bertin nagy tisztelője az amerikai Lovecraftnak. 1974-ben jelent meg angolul – Robert Bloch előszavával – a Disciples of Cthulhu novelláskötet. Szerepel benne Bertin Darkness, My Name Is c. híres novellája, melyben hozzá is tett a Cthulhu-mitológiához egy nagy öreget: Cyäegha nevű varangyszerű lényt.

Bertin borzongató és émelyegtető történeteire talán a legjobb szavak, hogy morbidak, sötétek, bizarrak és sokszor mocskosak is. Kísértetiesen álomszerű történetek, tele őrültekkel, meghasonlott személységekkel. Nem ő az első horror szerző, aki a rémtörténetek mellett gyerekeknek/fiataloknak ír könyveket (elég sok ilyen van: pld. Walter de la Mare, R. L. Stine, Robert W. Chambers, Neil Gaiman, James Patterson, stb.). Mintha ezzel próbálnák bizonygatni, hogy ők mégsem olyan „beteg állat”-ok, akik ilyen sötét és förtelmes történeteket is írnak, horror gyanánt? Mindezek ellenére persze, Bertin horror/sci-fi/fantasy történetei, ötletei sokszor elmések, tovább gondolásra sarkalnak (közel 180-at írt). Vannak kiváló, értékes novellái. Ezek nagyon is fantáziadúsak, változatosak. A stílusa pedig olvasmányos, könnyen magával ragadó. Regényt nem írt a horror műfajban, csak novellát (de ez máig meg van szinte az összes horror szerzőben, hogy leginkább erősek novellistaként, de a novella a horror alapműfaja).

Horror történeteit olyan magazinok közölték, mint a Dunwich Dreams, Bizarre Fantasy Tales, Cyäegha, Crypt of Cthulhu, Weirdbook vagy a Weird Terror Tales. Első horror válogatáskötete, az Iets Kleins, Iets Hongerigs 1972-ben jelent meg holland nyelven, majd 1979-ben: Mijn Mooie Duisterlinge, 1984-ben: De Griezeligste Verhalen van Eddy Bertin, és 1998-ban: Krijsende Muren. Nemzetközi jelentősége azonban csak az egyetlen angolul 2013-ban megjelent novelláskötetének, a The Whispering Horror c. novelláskötetének van, ami 14 rémtörténetét tartalmazza. Egyébként franciául is jelent meg egy horror novelláskötete 1977-ben: Derrière le mur blanc, ami Eurocon-díjat nyert 1979-ben. Bertin eddig közel kétszáz horror/sf/fantasy jellegű novellát írt válogatáskötetekbe és magazinokba. Természetesen angolul sem csak az a 14 novellája van meg, ami The Whispering Horrorban megjelent, hanem több más is, melyek angol nyelvű horror magazinokban (sokszor fanzinokban) és válogatáskötetekben találhatók. 1972-ben Eurocon-díjat nyert a De Achtjaarlijkse God („A nyolc éves isten”) című novellája.

Darkness, my name is (1976)ValentinaIets Kleins, Iets HongerigsCyaegha

Bertinnek magyarul csak egy hosszabb novellája (vagy inkább kisregénye) jelent meg a Galaktikában. Hogy Eddy C. Bertin horror munkásságából is jól állunk magyar nyelven, az megint Mező Szabolcsnak köszönhető. Még 2002-ben lefordította a Darkness, My Name is („Sötétség a nevem”) c. történetét. A kisregény Cthulhu mitológiájában játszódik, egy Herbert nevű főhőssel, aki egy nagyon régi isten után kutakodik. Szabolcsnak ez az egyik kedvenc Lovecraftos története. A szerzőt azonban 2014 őszén vette csak újból elő, mivel Bertin történetei „ötletesek és baromi jó stílusban vannak megírva, emellett néha annyira "gátlástalanok", hogy az már Laymon-t is üti”. Így valahogy engem is elkezdett érdekelni ez a „Bertin-ügy”, meg aztán, ki tudna ellenállni egy ilyen ajánlásnak Szabolcstól: „…amit érdemesnek találtam, azt mind átültettem magyarra… Van itt vicces meg irtóztató történet, krimi, horror, sci-fi vegyesen. Némelyik nagyon ötletes (Valami véget ér; Gyűlöllek), más meglehetősen irtóztató (Felfalnak az ujjaim), de mind olvasmányos.

Galaktika 306Sötétség az én nevem

***

De elmondhatunk még néhány szót Bertin magyarra fordított novelláiból. A félelem árnyaiban a főhős Phillips lopakodik a világvége utáni városban, menekül a különös lények elől, de a történet vége nagyon ütős, akár A fehér fal mögöttc. novellának is. A félelem árnyainak már a kezdése is megkapó: "A telihold szabadon zúdította hideg fényét a halott városra, mikor az utolsó ember a földön vigyázva átvágott az üres utcán. Az utolsó embernek Phillips volt a neve. Már hosszú ideje elfelejtette, és immár nem is számított neki. Nagyon öregnek érezte magát. Hogy pontosan mennyire, azt megbecsülni sem tudta; homályosan emlékezett rá, hogy egykor épületekbe vésett rovátkákkal számolta a napokat, de az már réges-rég volt. Mikor a Vval kezdett felfigyelni a bevésésekre, inkább felhagyott velük. A ruháiból már csak rongyok maradtak, a szakálla hosszú volt, zilált és mocskos. A tisztálkodás egy másik elfeledett luxus maradt. A haja – az a kevés, ami maradt belőle – koszos volt és szürke. Bármily vénnek is érezte azonban magát, a szeme továbbra is lázas gyűlölet és rettegés elegyében égett.
Ügyelt rá, hogy a magas, üresszemű épületek árnyékában maradjon. Teliholdas az éjszaka, a városban pedig ott a Vval. Összerázkódott. Egy űzött vad nesztelen, settenkedő lépteivel haladt tovább. Szerencséjére a Vval nem volt valami éles eszű. Tudták, hogy Phillips ott rejtőzik valahol a puszta városban; hogy ő az utolsó földi lakója a településnek, melynek a teljes lakosságát kiirtották. Mégis képtelenek voltak arra, hogy becserkésszék és elkapják. Talán nem is érdekelte őket, talán úgy tekintettek rá, akár egy kóborló bestiára az állatkertben, ahonnan nem lehet megszökni, mert az egész világ a ketrec. Esetleg csak átkozottul lusták voltak hozzá."

Tíz c. novella nagyon jól van felépítve: a főhős, Bart végzetes sértettségének kialakulására ill. annak pillanataira. Bizar ahogy gyerekfelügyelet címén bosszút álljon hajdani professzorán. Szándékosan nem fejezi be a történetet, ami maga is egy nyitott talány marad. Pentagramma Cenaidének a festő főhőse kínlódását láthatjuk, kicsit érthetetlen vonzalmát Canaidéhez. Mágiához nyúl, koca módon, s a jutalma a groteszk halál. A férfi, aki szemeket gyűjtött: ennek már a címe is morbid, s valóban, egy beteges alak, aki szemeket gyűjt. Viszont a gyengébb történetei közé tartozik. Hártyás szárnyak suhogása: ez amolyan igazi Weird Tales-be illő történet, viszont a pulp-hagyományokkal ellentétben, teljesen mai környezetbe helyezve. A főhős eljut egy erdei kunyhóba. A kunyhóban él egy banya és a lánya. Egy démonmaszkot kell megkaparintania a házból, hogy bosszút álljon valakin, mert a maszkkal ember nagyságú madárrá tud változni. Bertin „tud” írni, mikor a főhőst a banya így figyelmezteti a maszk varázslatáról: „– Ó, nem, fiú, nem fogod használni soha többé. – mondta a vénasszony. – Ahogy ma este használtad, úgy csak egyetlen egyszer lehet.

Pókhálóból főhőse szánalmas, utcákon bolyongó alak, árnyak követik. A vége nagyon morbid, ahogy teljesen begolyózik a pasas és egy csákánnyal agyonveri a posztos rendőrt („hiszen az csak egy papirmassé bábu”). Zseniális az utolsó mondat is: „És akkor az árnyak végül teljesen összezárultak körülötte.” A nagy alakítás is igazi vérbeli horror-sztori: egy élőhalott színész megy a premierjére. A vége ütős fekete poén. Belinda hazajön! már legalább olyan beteges történet, mintha a nagy Laymon írta volna: egy retardált lány naplóját olvassuk. A naplóból tudjuk meg, hogy tévedéből hitték Belindát bolondnak és zárták be, mert éppen a húga az. De ezt csak fokozatosan tudjuk meg. Igazi mocskos, beteg történet, a továbbiakban férfinemiszerv csonkolással, miegymással. Viszont nagyon érdekesen felépített, izgalmas történet. Én szépséges éjlényem egy kiváló elbeszélés, de a főhős itt sem százas. Varázslatos, misztikus leírása, hogyan találkozott Cathyval, egy darabig azt hinnénk, mintha valami „normális” szerelmi történetet olvasnánk… persze nem az. Cathy csak a sötétben jön elő… Ezt mind a főhős meséli el a rendőröknek. Majd bejön a pszichiátere és gyakorlatilag minden megmagyaráz, érthetően, világosan, annyira, hogy teljesen megnyugszunk… Cathy csak a beteg fejében létezik. Aztán megint borzongás: az orvos hazafelé botorkál a sötétben és találkozik az éjlénnyel, a lány a sötétből lép elő, és csak találgathatjuk, hogy mi lett az orvossal, miután követte a lányt a lakókocsik közé…

***

Egy vaskos kötetre való magyarra fordított novellával rendelkezünk ettől a különös flamand szerzőtől. Mindössze annyi szépséghibája van a dolognak, hogy ezek még nem jelentek meg, nem olvashatják csak kevesen (nem mintha a horrornak olyan széles tábora lenne hazánkban). A listán szereplő húsz novellából csak egy jelent meg nyomtatásban, a Galaktika két számában. A novellák eredeti megjelenésénél mindig az angol megjelenést közlöm, de néha ez a legkorábbi is, s ha volt ettől korábbi megjelenése is holland nyelven, akkor az angol cím előtt íves zárójelben megadom azt is. A magyar cím utáni évszáma azt adja, melyik évben készült Szabolcs fordítása:

1. A város, haldoklik, 2016 [The City, Dying, New Writings in S.F.—13, 1968]

2. A férfi, aki szemeket gyűjtött, 2015 [The Man Who Collected Eyes, Startling Mystery Stories, Summer 1970]

3. A félelem árnyai, 2015 [Shadows of Fear, Vision of Tomorrow #9, June 1970]

4. A nagy alakítás, 2015 [(1971) The Ashley Premiere, Bizarre Fantasy Tales, March 1971 No. 2]

5. Idővihar, 2015 [(1971) Timestorm, The 1972 Annual World's Best SF, 1972]

6. Mint két fehér pók, 2015 [(1971) Like Two White Spiders, The Year's Best Horror Stories No. 3, 1973]

7. Valami véget ér, 2015 [(1971) Something Ending, New Worlds from the Lowlands: Fantasy and Science Fiction of Dutch and Flemish Writers, 1982]

8. Valami kicsi, valami éhes, 2014 [(1972) Something Small, Something Hungry, Weirdbook 13, 1978]

9. Pentagramma Cenaidének, 2015 [A Pentagram for Cenaide, The Satyr's Head and Other Tales of Terror, 1975]

10. Pókhálóból, 2014 [Composed of Cobwebs, Return from the Grave, 1976]

11a. Sötétség a nevem, 2002 [Darkness, My Name is, The Disciples of Cthulhu, 1976]
11b. Sötétség az én nevem, Galaktika 306-307. sz. (2015. szept-okt.: 2 részben) ford. Vancsó Éva

12. Hártyás szárnyak suhogása, 2015 [A Whisper of Leathery Wings, Fantasy Crossroads #9, August 1976]

13. A fehér fal mögött, 2015 [Behind the White Wall, Weirdbook 12, 1977]

14. Gyűlöllek, 2015 [(1971) I Hate You, Weirdbook 12, 1977]

15. A tenger a fekhelyem, 2015 [The Sea Is My Bed, Dreams of a Dark Hue, 1978]

16. Én szépséges éjlényem, 2015 [(1979) My Beautiful Darkling, The Year's Best Horror Stories Series VIII, 1980]

17. Belinda hazatér!, 2014 [(1984) Belinda's Coming Home!, Alone on the Darkside: Echoes From Shadows of Horror, 2006)

18. A szem a tükörben, 2015 [The Eye in the Mirror, The Second Black Book of Horror, 2008]

19. Felfalnak az ujjaim, 2015 [My Fingers Are Eating Me!, The Whispering Horror, 2013]

20. Tíz, 2015 [Ten, The Whispering Horror, 2013]

Szabolcs fordítása a Darkness, My Name-ről persze jobb a Galaktikában megjelent fordítástól. Nem azért mert a Galaktika fordítója különösebben gyenge lett volna, de Szabolcsot nehéz abban lekörözni, amit horror műfajnak nevezünk. Mintegy kétszáz horror novellát és kisregényt fordított az elmúlt 15 alatt (és semmi mást!). Ezek nagyrésze pedig új szerzők történetei. Fordítás szempontjából az egyik legnehezebb dió ez a fajta horror, tele a szerző által kitalálta nevekkel, rengeteg utalással, elég blikkfangos stílussal, rejtett utalásokkal, az ijesztés és ledermesztés legváltozatosabb angol nyelvezetével. A fordítónak szeretnie kell ezt a műfajt, ismernie kell a nyelvezetét, sajátságos hagyományait. Szabolcs pedig jól ismeri ezt a világot, benne él. Eddig nyomtatásban 16 novellafordítása jelent meg: 2 a Galaktikákban és a többi a Carcosa árnyai novelláskötetben (többet Kornya Zsolttal fordított közösen). Sokat fordított Robert Blochtól, Ramsey Campbelltől, Karl Edward Wagnertől is Bertin mellett, de olyan szerzőktől is vannak fordításai, mint Thomas Ligotti, Richard Matheson, Brian Keene, Lisa Tuttle, T.E.D. Klein, Dennis Etchison, Brian Lumley, Joe R. Lansdale, Laird Barron, Peter Straub, Joe Hill, Harlan Ellison, Stephen M. Rainey, Richard Laymon vagy John Ajvide Lindqvist és még sok mástól is. Egyaránt kedveli a Lovecraft bűvköréből indult új szerzőket és a modern horror képviselőit. Nálunk gyakorlatilag Lovecrafttal vagy M. R. Jamessel „tele a padlás” és éppen ezek a szerzők hiányoznak a magyar kiadásból. Gyakorlatilag nem is ismerjűk őket. A magyarra fordított horror novellák vagy regények száma szánalmas a többi műfajéhoz, mint krimi, fantasy vagy sci-fihez képest! Néhány Clive Barker, Stephen King, Laymon, Peter Straub vagy Koontz.

Ízelítőül a Valami véget ér c. novellájának az eleje itt olvasható:

"Te nem létezel. – ezek voltak az ocsmány, apró, kövér emberke első hozzám intézett szavai, mikor beléptem a kiskocsmába. A férfi egy bárszéken üldögélt, amely messze túl magas volt a méretéhez; gyűrött nadrágba bújtatott rövid, tömpe lábait anélkül lóbálta a lebegőben, hogy érintette volna velük a padlót. Bajosan lehetett volna őt a homo sapiens faj vonzó példányának nevezni. Apró, nyáladzó szájú és tokás pofájú arca úgy festett, akár egy szivacs. Mélyen ülő szemeit elhomályosította a nagy mennyiségben fogyasztott tömény ital, melyeknek – az előtte sorakozó számtalan fajtájú és elvitetni nem engedett üres pohárból ítélve – minden variációját illetően hihetetlen étvágyról tett tanúbizonyságot. A pultos nyílt bosszúsággal és ellenszenvvel figyelte.
A férfi még egyszer végigmért, aztán – elégedett pillantást vetve magára a tükörben – bólintott és erőteljesebb intonációval megismételte: – Nem, te csakugyan nem létezel. – A tükörképe feletti csodálattól eltelve rendelt magának még egy italt. Nem volt több üres hely, ezért leültem a mellette lévő bárszékre, és mivel semmi jelét nem adta, hogy meg akarna hívni, ezért én is rendeltem magamnak.
– Úgy látom, nagyon biztos ebben. – mondtam. Nem mintha olyan nagyon érdekelne a részeg hájpacnik fecsegése, de utálok szimplán csak ülni és iszogatni. Ezen az estén a városban volt dolgom, de egyetlen barátom sem volt, akit fel akartam volna keresni, és egyetlen film sem, amit érdemes lett volna megnézni. Igazából arra készültem, eltöltök egy csöndes estét otthon egy jó könyvvel – esetleg valami rockos tévéműsorral – meg pár jóféle Napóleon konyakkal, mikor Vodier felhívott és megkérdezte, otthon leszek-e aznap este. Ez nyomban azt a kijelentést eredményezte részemről, hogy perceken belül el kell rohannom egy létfontosságú sajtókonferenciára, ahonnan csak másnap fogok hazaérni. Vodier rendes csákó, de megvan az a bosszantó szokása, hogy másnap hajnalig ott felejti magát az embernél, és csupán egyetlen társalgási téma létezik számára: saját maga. Mivel tudtam, Vodier hajlamos rá, hogy mégis átjöjjön, abban a halvány reményben, hátha az utolsó pillanatban lefújják azt a bizonyos konferenciát, csak egy dolgot tehettem: eltűnök, amilyen hamar csak lehet. Pontosan így is tettem.
Talán ez a csudabogár hozhatott némi színt ebbe az egyébként sivár estébe, és mivel a jelek szerint a kocsma híján volt a független hölgytársaságnak, akár ki is hozhattam a dologból, amit csak lehetett. Ghent városa ideális a letelepedéshez, de éjszakai élet terén nemigen tud mit felmutatni – főleg Brüsszel vagy Antwerpen mellett –, és nem volt kedvem mérföldeket autózni azért, hogy keressek egy érdekesebb bárt.
Az ismeretlen szánakozva megrázta a fejét és azt motyogta: – Szegény, szerencsétlen flótás, oly rendíthetetlenül meg van róla győződve, hogy igazán létezik, hogy valódi élete van, pedig mi ő valójában? Bolhafing. Semmi. Zéró. Egy lyuk. Egy vákuum.
– Nem mondhatnám, hogy valaha is így gondoltam volna magamra. – mondtam vigyorogva. – Talán egy kissé zavaros az észjárásom, de itt érzem a hús-vér kezeimet, meg a fejemet a testem tetején. Cogito ergo sum; gondolkodom, tehát vagyok. Mi több: ÉRZEM is, hogy vagyok. Számomra elég logikusan hangzik.
– Hülye baromság. – mondta mérgesen. – Csak HISZED, hogy létezel; elég nagy a különbség a hiedelem és a valóság között. Nincs igazi bizonyítékod a létezésedről. Csak egy bábu vagy; akár el is hiheted nekem. Ha valaki tudja magáról az igazat, boldogabb emberré válik, legalábbis én így hallottam.
Felnevettem. A fazon bámulatosan uralta a hangját, pedig egyértelműen tökrészeg volt. Ritka madár az olyan, amelyik ilyen állapotban is képes még beszélni.
– Rendben, akkor hát nem létezem. – somolyogtam. – Mi következik ebből? És egyáltalán, miképp lehetsz ebben olyan átkozottul biztos? Ha nem létezem, akkor most épp miért beszélgetsz velem?
Olyan tekintettel mért végig, amit minden bizonnyal külön az idióta kérdésekkel előhozakodó emberek számára tartott fenn. – Azért beszélgetek veled, mert így akarom. – mondta. – Mert semmi más nem létezik a világon, csakis én és az, amit én akarok. Miattam vagy itt, azért létezel, mert én azt akarom, hogy itt és most létezzél. Azt hittem, ennyit még te is fel bírsz fogni, vagy netán mégsem? Ó, húzzál innen! A magadfajtákkal nem lehet beszélgetni. Nem értetek semmit, nem fogadtok el semmit, bah.
Felállt és levetette magát magasságos pulpitusáról. Dobott némi pénzt a pultosnak és kisétált, anélkül, hogy akár csak elköszönt volna.

Az italomra összpontosítottam, aztán lehajtottam még kettőt, közben továbbra is mulatva forgattam agyamban a mókás kis bolond szavait. Utána hazahajtottam, kiszálltam és egyenest a vigyorgó Vodier karjaiba sétáltam, aki hozott magával egy láda sört és hajnali négyig ébren tartott."