Emma Bovary nyomorúságos kalandjai a tragédia szférájába emelkednek, mégpedig azért, mert egy közömbös, segítségre képtelen, vigaszt nem nyújtó világtól körülvéve, neki magának kellene a hitvány anyagból a gazdag és ritka értéket lepárolnia. És bele is fog a vállalkozásba, tudatlanul, vezető nélkül, nemes szórakozás híján, s kiszolgáltatva a tudatában kavargó természetes és mesterséges ösztönzőknek – hogy szükségszerűen csúfos kudarcot valljon vele; olyan kudarcot azonban, amely a következő fordulatban lehetővé tette, hogy Flaubert a legtalálóbban, a legtökéletesebben előadott történetet kerekítse ki belőle.
A történet maga szinte banálisán egyszerű, tudatosan, akartan hétköznapi figurái egytől-egyig unalmas polgári alakok; hősnője lehetetlen hisztérika, aki regény álmait éppen nem Don Quijote-i módon valósítja meg az életben; hősei sokszor egyenesen undorító, taszító "férgek", akik a szenvtelen (impasszibilis) ábrázolásmód ellenére is hatalmasan kritikaivá teszik a művet. Flaubert azonban jóval többet adott, mint egy egyszerű, köznapi és tipikus történet nagyszerű leírását, regénybe foglalását.
A Bovaryné klasszikus példa arra, hogy a regény sem egyszerű, egysíkú műalkotás: rétegei, egymást erősítő, de sokszor egymást tudatosan el is takaró rétegei, szintjei hallatlan bonyolult szerkezetet adnak a műnek, olyan formát, amely egyszerre és elválaszthatatlanul képes szinte vadromantikusan szenvedélyes, hatalmas érzelmi viharokat kiváltó hatásra és az objektív, konstatáló nyugalmú, eredeti értelemben vett epikai látásmód felkeltésére. A regény éppen többértelműsége, bonyolultsága miatt mindenkor a legkülönbözőbb olvasók kedvence volt: kezdők éppúgy örömmel kaptak rajta, mint irodalmi ínyencek.
